Gondolatok a fájdalomról
A fájdalom botránya

Mióta átéltem azt, hogy minden ellenkezésem, megtérni nem akarásom ellenére az élő Isten szerelmével, szeretetével átölelt, utánam jött, és ahogy Pál is írja: szerelme kitöltetett a szívembe Szentlélek által, aki adatott nekünk (Róm 5,5), nem tudok, és nem vagyok hajlandó semmiről sem gondolkodni, semmiről sem beszélni Őnélküle. A fájdalomról sem. Hiszen ahogy Augustinusnál olvassuk, ő magára nézve álmodott és teremtett mindannyiunkat.

A fájdalomhoz való viszonyunknak az az alapkérdése, hogy Vele vagy Nélküle szenvedünk, mert úgy érzem, hogy mindannak ellenére, hogy a fájdalom botrány, skandallum, mégiscsak Istentől van.
Hogy miért botrány? Például azért, mert a fájdalommal egyedül kell szembenézni, magadra maradsz vele.
Mondok egy személyes példát – szeretek képekben beszélni, mert az Úr is ezt tette, az elvont teologizálás rajtunk nem sokat segít. Néhány héttel ezelőtt epegörcsöm volt. Éjfél körül történt, nagyon fájt, és bevetettem néhány dolgot. Kegyszert, vegyszert. De nemhogy csökkent volna, hanem erősödött a fájdalom. Ilyenkor sok minden átfut az ember agyán, hogy nem is biztos, hogy epe, az infarktus is tulajdonképpen így kezdődhet stb. Aludt mindenki a lakásban, jó kutyánk, a feleségem, a gyermekek, és hát odáig jutottam, hogy fölhívtam az ügyeletet. Közben arra gondoltam, hogy az enyéim alszanak, miért ébresszem fel őket. Rázzam föl a feleségemet, hogy görcseim vannak? Vagy ha infarktus, akkor még utoljára mondjam el, hogy „szervusz, mama, bocsáss meg, csak szeretnék elköszönni”? Miért terheljem az én fájdalmammal, amikor iszonyú fáradt, elaludt? És amúgy sem tudom elmagyarázni, mennyire fáj. Úgy éreztem, hogy nincs mit mondanom erről a környezetemnek. (Az más kérdés, hogy a párom többször is elmondta másnap, „de hát apa, miért nem ébresztettél fel?”) Rádöbbentem, hogy a fájdalommal én magam vagyok, és azt a szenvedést, amit megéltem a honvédségnél és egyéb helyeken, nincs értelme részletesen elmesélni senkinek, még anyámnak se.

Dosztojevszkij írta, hogy egy gyermek fájdalma vagy könnye is elég ok a lázadásra. Igen, a mások fájdalma is lázadást szül bennünk. Néhány hónappal ezelőtt megszólalt a telefon. Egy orvos ismerősöm szólt bele, hogy „itt vagyok a párommal a szülőszobában, meghalt a magzatunk, és várjuk a szülést”. Pár éve tértek meg, egy sikeres kutatóorvos és egy topmenedzser, kedvesek, szépek, okosak, aranyosak, és most ott sírnak a telefonban: „téged hívtunk fel, János”. Legszívesebben elhajítottam volna a mobilt, még úgy bekapcsolva, és szaladtam volna ki az erdőbe kiabálva, de mondani kellett nekik valamit.
A fájdalom egy éles, kemény dolog, amit nem lehet könnyen venni. Olyan botrány, amivel az istengyermekségi állapotunkban nehezen tudunk mit kezdeni, és akkor – ezt tapasztalom magamnál, másoknál, de még komoly hitű testvéreknél is – hárítjuk, elfojtjuk a fájdalmunkat, nem beszélünk róla, még Istennek sem. És elkezdünk bálványokat faragni. Pedig a bálványokat össze kell zúzni. Az Istennek, Jézusnak és Szentléleknek nevezett bálványokat is. A bálványimádás kísértése megjelenik – tapasztalatom szerint – az újjászületett emberek életében is, az úgynevezett „megújult” vagy evangéliumi keresztények életében is. Ezért kell igenis szembenéznünk a fájdalommal, mert a fájdalom, a hitbeli fájdalom egy részének, illetőleg a küzdelmek, harcok és esetleg a szkeptikussá válás egy részének a hamis és a rossz istenkép az oka.

Nem tartom véletlennek, hogy Németországban, Oroszországban és az úgynevezett keresztény Európában alakult ki a tudatos istentagadás. Részben annak tulajdonítom, hogy az emberek fellázadtak az ellen az istenkép ellen, amit a korabeli egyház bemutatott és képviselt. A bálványépítés lehet teljesen jó szándékú, kegyes és megható is. Hamis istenképünk megjelenik a szószékeken, megjelenik a gondolkodásunkban, a szülőszobában, a legkülönbözőbb szituációkban. Bennünk van a félelem, hogy elsodortatunk, ha nem zárkózunk be, és nem próbálunk belemerevedni felekezetünkbe, elképzeléseinkbe, teológiánkba, kegyességünkbe.
De bálványaink mégis csak úgy dőlhetnek le, ha elsodortatunk a fájdalomig, az üvöltésig, a tagadásig, addig az állapotig, amíg nem halljuk újra az élő Istent, másképpen, mint korábban, más összefüggésben. Úgy látom, úgy tapasztalom, hogy a keresztény ember élete is sokszor olyan, mint a hegyre menetel: mindig feljebb és mindig tovább, Jézussal, Jézus után, időnként elcsúszunk, időnként bokatörés van, talán nagyobb zúzódások is, de Istennek az az álma, az az akarata, hogy felérjünk a hegyre. Nem véletlenül tanított a hegyen, nem véletlenül vitte föl oda az övéit, mindig többet mutatva meg, mindig nagyobb összefüggésekben. Mert nem az a gyakorló keresztény, aki templomba jár, hanem az, aki követi az Urat, és az Úr földi életében csak a legritkább esetben volt megtalálható úgynevezett szakrális helyeken: zsinagógában, templomokban.

A fájdalom: szeretet

Ezért nemcsak rombolni kell a bálványokat, hanem beszélgetni is kell, mégpedig azzal a Valakivel, aki teremtette a testet, teremtette az embert, aki maga is képes a fájdalomra. Sokat gyötrődtem ezen az elmúlt években, és nem tudtam másra jutni, mint arra, hogy minden fájdalom, minden szenvedés, minden bűn, a bűneset is minden következményével együtt, a szerelemmel, az örök szeretettel van összefüggésben. Nem állítom, hogy nekünk jogunk és alapunk van azt mondani, hogy megfejtettük a nagy kérdéseket, de hiszem és tudom, hogy Isten Lelke közel tud vinni minket az Ő szívéhez. Nem véletlen, hogy Pál azt írja egy helyen: „nagy bánatom van, és szüntelen a fájdalma a szívemnek” (Róm 9,2) Csak Isten Lelke által vezérelve tudta ezt leírni, és az Isten gondolatai, látása, irányultsága valamilyen módon hozzánk is eljuthat ebben a kérdésben.
Szüntelen a fájdalma a szívemnek. Ezt éli meg tulajdonképpen minden ember, külön-külön. És nagy fájdalommal, tényleg nagy fájdalommal, Istent dicsőíteni nagyon nehéz. Kívánom, hogy Isten ne engedje meg, ne adja meg életünkben a nagy fájdalmakat. Ne adja meg, hogy elveszítsd a gyermekedet. Hogy belenézel reggel a húszéves fiad szemébe, és nem látsz benne életet. Nincs benne fény, nincs benne szikrányi boldogság sem. És keresztény misszionárius lelkészként nem tudsz mást csinálni, mint sírsz. És ez az Isten fájdalma, amit mi szülők – akik gonoszak, esendőek, nyomorultak vagyunk, és a gyermekeink átveszik a mi marhaságainkat, bűneinket, egyéb üzeneteinket – részben talán mégis átélünk.

Az Isten fájdalma az, amikor mindent elkészít az apa a királyi menyegzőre: megvan az egység álma, gondolata, mindenkinek van helye, mindenki számára ott a testi, lelki, szellemi, tökéletes egyesülés esélye, lehetősége, és a meghívottak nem jönnek el. És fölindul az atya, és fáj neki. Vagy gondoljunk arra a jelenetre a tékozló fiú történetéből, amikor az atya kérleli az otthon maradt, begőzölt, használhatatlan, vallásos nagyobbik fiát, hogy „hát neked is örülnöd kéne, az asztal terítve, folyik a tánc, az Isten és az ember tánca, örök násza, egyesülése”, és a fiú nem tud örülni.
Nincs nagyobb fájdalom annál, amikor látjuk, hogy megvan az esélye az egységnek, a találkozásnak, az egyesülésnek, a gyönyörnek, és az emberek elutasítják. Miért? Mert bolondok? Nem. Hanem mert van döntési képességük. Tudjátok, hogy ötven-hatvan éve már teljesen fel lehetett volna számolni a leprát, a világ egyik legnagyobb nyomorúságát? A Dobson-pirulával meg tudják semmisíteni a leprabacilust, számtalan helyre viszik is, a lepramisszió meg tudná oldani ezt a kérdést, mégis ma is van vagy húszmillió leprás a Földön. Azért, mert a leprás ember nem megy el ahhoz a dzsungelbeli útkereszteződéshez, ahol osztják a Dobson-pirulát, mert ha észreveszik, szégyenben marad, és kidobja magából őt a falu. Vagy átveszi a pirulát, és eladja alkoholért.

Az ember elszakadt állapotban rosszul dönt, rosszul ítéli meg a helyzetet. Úgy tapasztalom, hogy erről a kérdésről végképp nem szabad sematikus módon gondolkodni, mert az megint csak a rossz, a bálványimádó vallásosságot stimulálja bennünk. Isten megadja nekünk a rossz döntés lehetőségét is.
Amikor Jézus azt mondja, hogy a madarak és a virágok nem fonnak, és nem dolgoznak, és az Atya mégis eltartja őket, az nem úgy vonatkozik ránk, hogy Isten gyermekeiként úgy létezünk a világban, hogy kinyílnak a szirmaink, és az Atya megáld, és kenyeret ad munka nélkül. Nem, az Atya azt mondja ezzel, hogy „neked adtam értelmet, adtam kezet, adtam lábat, hogy töprengj, gondolkodjál, képemre hasonlatos, teremtett lény vagy. Örök szeretettel szeretlek, ezért vontalak, vonlak magamhoz, hogy jobban értsd létedet, életedet.”
Isten örömre teremtett minket: „teljes öröm van Tenálad” (Zsolt 16,11), és „én azt akarom, hogy életük legyen és bővölködjenek” (Jn 10,10). Nem mazochista, életidegen vallásosságra teremtett minket az Isten, ahogy egy-egy gyülekezetben gondolnánk, mert ahhoz képest a ravatalozó is vidám hely, hanem teljességre teremtett minket. Az Isten alapvetően boldog, mert szeret. Lehet, hogy majd a mennyben mosolyogni fogunk ezen a gondolaton, de most úgy látom, úgy érzem, hogy aki szeret, az szenved is, annak vannak fájdalmai. És aki döntési képességgel bíró lény, mint Isten és relatív értelemben az ember is, képes a fájdalomra is.

A buddhistáknak – nagyon leegyszerűsítve – abból indul ki a gondolatmenete, hogy tapasztalják a szenvedést, a fájdalmat, a halált, és arra jutnak, hogy ettől meg kellene szabadulni, hiszen mindenki ezzel küzd és küszködik (idáig valamennyire egyezik a világnézetük a kereszténységével: végső soron a kereszténység is azt mondja, hogy Jézus megszabadít minket bűntől, haláltól, ördög hatalmától; mindentől, ami fáj). Megállapították, hogy a vággyal kellene valamit kezdeni, mert a vágy okozza a szerelmet, az érzelmeket, és ettől nem mennek a dolgok. Olyan fájdalmakat élünk meg, amelyeket nem tudunk feldolgozni, elhordozni. De ha bizonyos technikákkal megpróbáljuk lokalizálni, elcsendesíteni, akkor megszűnik a vágy és megszűnik a fájdalom. Szalay András, aki hét évig zen buddhista volt, és már a végső, nagy beavatás előtt állt, amikor keresztény hitre jutott, elmesélte, hogy attól változott meg az élete, hogy a nagy, számára akkor sötét és élettelen, kihalt űrben, amiben pici lényként tudta magát, megszólította őt az Isten, és megtapasztalta, hogy nem üres a világ, hanem van benne teremtő szellem, aki szeret minket.
Én úgy gondolom, hogy meg kell különböztetnünk a teremtettségi rendtől eltérő vágyakat, őrületeket attól a vágytól, amit az élő Isten belénk helyezett testi, lelki, szellemi értelemben. Ezektől nem kell megszabadulni, mert ezek tesznek minket teremtménnyé és képessé a boldogságra és a sírásra. Milyen másként beszél Jézus a Hegyi beszédben a boldogságról, mint ahogy azt általában elképzeli az ember! Ennek pont az ellenkezőjét mondja: boldogok, akik még tudnak sírni, könnyezni (Mt 5,4). Tehát Isten szeretetből, szeretetre, örök, teljes életre teremtett és álmodott meg mindannyiunkat, és ezért vagyunk képesek arra, hogy döntsünk, akár Ellenében is. Mert ha nem tudnánk az Istennel ellenkezni, nem lehetnénk hitetlenek, lázadók, akkor determinálva lennénk bizonyos, emberhez méltatlan, idomított állapotra, amit gyakorolnak is vallásos közösségekben, bőséggel, mikor XY vezető mondja meg, hogy nekünk mi a jó.
Mi volna nagyobb bizonyíték az Isten szeretetére, mint az, hogy Istent lehet faggatni. Jézusnak az az egyik megragadó vonása, hogy őt lehet kérdezni, olyasmivel is fordulhatok hozzá, ami marhaságnak tűnik. Miért? Mert olyan légkört tudott teremteni, hogy az emberek megbíztak benne. Feltettek egy szamár kérdést, és arra olyasmit válaszolt, amiben megszólalt az Isten hangja. És emiatt a szeretet miatt és a szabadság ajándéka miatt vagyok képes vétkezni és szomjazni a teljességre, a gyógyulásra, a helyreállításra is. És ez az Isten teremtményéhez méltó létállapot. Ennek a megélését kívánom mindannyiunknak.

Köszönjük, drága Urunk, az életet, a leheletet és a fájdalmat is, amit tőled kaptunk. Köszönjük, hogy bármi történjék is velünk, Tebenned élünk, mozgunk és vagyunk, és Te nem távolodsz el egyikünktől sem. Mégis arra kérünk, hogy ne csak kívülről vegyél körül minket, hanem belülről is. Tedd szívünket Szentlelked templomává, és legyen az a te lakhelyed, és mindenkor maradj velünk, akkor is, amikor nem látunk csak sűrű sötétséget, éjszakát vagy homályt, és akkor is, ha már érezzük és tudjuk, hogy eljön a hajnal, hogy van feltámadás, hogy mégis az életé az utolsó szó. Hiszen te az élet Istene vagy. Dicsőítünk, magasztalunk szeretetedért. Ámen!

Elhangzott 2006 augusztusában a Koinónia Kiadó hidegszamosi táborában.