Íme, élek!

„Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” (Ef 5,14)

Az idős János apostolnak megadatott, hogy pátmoszi száműzetése, szenvedése közben láthatta az élő Krisztust, akinek a szeme olyan volt, mint a tűz lángja, a hangja, mint sok vizek zúgása és tekintete, mint amikor a nap teljes erejével fénylik.
A földi élettel és a Krisztus követésével járó szenvedést, száműzetést csak így lehet kibírni, ha látom Őt, aki győzött! Aki halott volt, DE ÍME, ÉL! „Én, János, testvéretek és társatok Jézussal a szenvedésben, a királyságban” (Jel 1,9). Társunk a szenvedésben a pokoli halált megjárt Krisztus és sok-sok testvérünk, „akik a nagy nyomorúságból jöttek” (Jel 7,14).

1996 húsvétján sokan vannak, akik nem tudnak hinni az Életben, a megújulásban, testi-lelki feltámadásban. Nemrégen valaki ezt mondta: „Minden hazugság, ez a pokol, amiben vagyunk. Nincs innen menekülés. A reményt adó szavak is csak azért vannak, hogy újra és újra csalódjunk.” Ha nem is ennyire szélsőségesen, a mai Jóbok stílusában, de sokunkat feszítenek fájó kérdések a világ, az egyház, magyar népünk, családjaink sorsát, állapotát illetően. Élünk mi egyáltalán? Életnek lehet ezt nevezni? Korszakváltást él át nemzedékünk, amiből inkább csak a vajúdás jut ki nekünk. Valami elmúlt, de még nem született meg az új. Mintha beteljesült volna Ámósz próféciája: „Támolyognak majd tengertől tengerig és  északtól keletig. Bolyonganak és keresik az ÚR igéjét, de nem találják.” (Ám 8,12)

Amíg Afrikában szinte robbanásszerűen növekszik a keresztyénség, addig a „keresztyén” Európában évente egymillióval csökken, és hetente tűnik el egy gyülekezet. Az új isten, a matéria, a pénz által diktált fogyasztás lassan elfogyasztja a „kultusz” tagjait. Milliók nézik a televízió gonosz reklámjait a „boldog”, „igazi” életről. A pénztől részegek nem hallják a szegények, kiszolgáltatottak sóhaját, panaszát. Hát nincs közöttünk egy Tiborc, aki szemébe mondaná a Mammon hódolóinak, hogy elég, ez így nem mehet tovább!? Hiszen „aki elnyomja a nincstelent, gyalázza Alkotóját”. (Péld 14,31)

Leülünk-e a mai Jóbok mellé megértő szeretettel EGYÜTTSZENVEDNI? Megteszünk-e mindent, ami rajtunk múlik, hogy a Jób állapotában lévők ne megátkozzák fogantatásuk napját, hanem megismerjék az ember átkát, fájdalmát, bűnét magára vevő Isten gyakorlati szeretetét? Aki nem a távoli mennyből nézi a szenvedő embert, hanem alászáll az emberi lét legalsó bugyraiba is. Feltéve, ha a Krisztusnak lesznek társai ebben a programban. A feltámadásról nem elég álmodozni, énekelni.
A feltámadás számomra csak akkor valóság, ha én is átélem az Isten-nélküliség halálos állapotát, és Vele együtt szenvedek és feszíttetek meg, hogy Vele együtt támadjak fel! Aki a Golgotán nem hal meg Vele együtt a bűnnek, csupán tetszhalott, aki átél ugyan egy kis nagypénteki szomorúságot, de azután – végre itt a Húsvét, újra ehetünk húst, ihatjuk a jó magyar bort – és marad minden a régiben: „Még bűneitekben vagytok” (1Kor 15,17).

Az élő Krisztus mennyei ereje, isteni energiája MINDENT ÚJJÁ TESZ! Hiszed-e ezt? „Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, és Ő rám tette jobbját” (Jel 1,17). Nézzünk Jézusra, hitünk kezdőjére és teljességre vivőjére! Engedjük, hogy a halált megjárt Feltámadott ránk tegye megsebzett, de ma is gyógyító, felemelő, feltámasztó szent kezét. Ha a pokol minden ördöge ellenünk van is, nem félünk, mert halljuk az Ő nagy vizek zúgására hasonlító hangját: ÍME, ÉLEK! Élek és ti is élni fogtok! „Támadj fel új életre már, Krisztus meglankadt népe!” (Scholz László)

Csak az élő Krisztussal való naponkénti életközösség, egység ad erőt a próbák, terhek hordozásában. Krisztus nélkül minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Krisztus nélkül valóban „bűn az élet”, pokol földi világunk. ÍME, ÉLEK! Ez nekünk elég. Mindennél fontosabb. Számunkra Húsvét nem múló ünnep, hanem egy új létállapot, program, teljesség. Ámen, úgy legyen!

1995. április 16., Húsvét ünnepe