Isten terve a vallásossal
Hallgassátok meg testvéreim Nagycsütörtök estéjén Isten igéjét:
A húsvét ünnepe előtt Jézus jól tudva, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához, jóllehet szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig. És vacsora közben, amikor az ördög már a szívébe sugallta Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának, hogy árulja el őt, Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy: felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve. Eközben Simon Péterhez ért. Az így szólt hozzá: „Uram, te mosod meg az én lábamat?” Jézus így válaszolt neki: „Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” Péter így szólt hozzá: „Az én lábamat nem mosod meg soha.” Jézus így válaszolt neki: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Simon Péter erre ezt mondta neki: „Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!” Jézus így szólt hozzá: „Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mind.” Mert tudta, ki árulja el, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” (Jn 13,1–11)
Szeretettel köszöntöm a testvéreket a zuglói nagyheti evangelizáció ötödik, záró alkalmán. Nem a légy tartja a plafont, vagyis nem mi ébresztjük az embereket, nem a lelkészek és a hívő emberek tartják meg az egyházat. Nem mi tartjuk meg a Nagyhetet, hanem a Nagyhét tart meg minket, mert Isten nagy dolgokat végzett el ezen a földön. Igehirdetések hangzanak el, lelkészek jönnek-mennek, de az élő Isten az, aki életet ad, leheletet és mindent. Hitet ad és cselekszik a mi életünkben.
Neki gondja van a „falakon kívüliek”-re is. Otthagyta a mennyet és járta a földi poros utakat, ahogy Dsida Jenő Krisztus című versében olvassuk. Átszakítja az eget, átlépi ma is az ajtókat, küszöböket. Ezért imádkoztak a zsidók évszázadokon keresztül: „bárcsak átszakítanád az eget!” (Ézs 63,19) Átszakította! Ezért nem mondhatja senki ezen a földön, hogy ő nem tudja, hogy kicsoda az Isten, és milyen az Isten. Az Isten megjelent, beszél, megszólal, Szentlelke által kijelenti magát; beszélő, cselekvő, közöttünk járó Isten Ő.
A 21. században is naponta több tízezer ember jut hitre, tér meg a világon. Istennek gondja van arra, hogy eljusson az Ő igéje a döntéshozókhoz. Hallják Magyarországon is az igét. Például a Kossuth Rádió minden nap fél kettőkor közvetíti Isten igéjét és hallgatják a sofőrök, boltosok, politikusok…
A finn evangélikus rádiómisszió megvásárolt egy valamikori nagy teljesítményű szovjet rádióadót Szibériában, amit a kommunista időkben más adások zavarására használtak. Így egészen távoli, ázsiai országokba tudják közvetíteni Isten igéjét.
A valamikori római birodalom vízi és szárazföldi útjain vitte Pál apostol az evangéliumot. Mai „római út” pl. az internet, az e-mail, az sms, a televízió. Ezeken az utakon az ördög katonái is masíroznak, és végzik destruktív munkájukat. De Isten eljön ebbe a világba, és bejárja a mi útjainkat. Jézus mindig ott található, ahol emberek vannak. Ő elérhetővé tette magát az emberek számára.
„Térjetek meg!” – ezzel a felszólítással kezdte Jézus felénk való szolgálatát. Ő nem sarokba szorítja, de mindenképpen felszólítja az embereket: imádkozzatok, térjetek meg, „újonnan kell születnetek” (Jn 3,7). A felszólítás indoka világos: itt az Isten köztünk. „Elközelített, az Isten országa.” (Mt 4,17) Ezt jelzi a lábmosás is: Isten a koszos lábig elmegy, vállalja a rabszolgamunkát is.
A Krisztus-himnusz a Filippi levélből (Fil 2,5–11) is erről szól: megüresítette magát, szolgai formát vett föl. Másik kultúra volt az, amiben Jézus kétezer évvel ezelőtt élt, de értjük, érthetjük, hogy mi történt ott nagycsütörtökön este. Jézus és tanítványai készülődtek egy szokásos, de mégiscsak egyedi, egyszeri vacsorára. Jézus is benne volt a szervezésben; intézkedett. A tanítványok előrementek a városba, kibérelték a termet; személyzet nem volt. A kor szokása szerint a vendég vagy családtag érkezésekor a rabszolga fölszólítás nélkül megjelent a mosdótállal és megmosta a poros lábat.
Eljött a Nagycsütörtök, a Nagyhét, a nagy események ideje, de senki nem akart lábakat mosni. Nincs szolga, nincs alkalmazott, cseléd, csak a nagy apostolok, a bennfentesek, a miniszterek, akik már azon fantáziálnak és vitatkoznak, hogy Isten országában ki hogy fog dirigálni. Emberek, olyanok, mint mi, mint bárki más. Emberi oldalról – mondhatnám vallásosan – fogják fel a dolgokat. A vallás szót természetesen lehet pozitív értelemben is használni. Én ma este inkább negatív értelemben szeretném használni.
Az ember spirituális lény, vágyódik a teljesség után, az elveszett paradicsom után. Maga akarja meghatározni vallásosságának, hitéletének eseményeit, tartalmát és célját. Ő vall, ő hisz, ő mondja meg véleményét, látását Istenről, Bibliáról, egyházról, szolgálatról, mindenről. Ez az én-központú vallásosság. Rafinált az ördög és rafinált a vallásos ember is. Úgy tűnik, a legszentebbnek tűnő dolgokat is megélheti az ember én-központú módon.
Különös és szívet melengető ige az 1Kor 13, a szeretet himnusza. Engem egyre inkább kétségbe ejt, amikor olvasom. Az ember, ha csupán pszichikus, érzelmi, érzelgős, vallásos módon éli az életét és hallja a szeretet-himnuszt, vagy éppen elolvassa, talán még el is könnyezi magát. A himnusz az élő Istenről, a szeretet forrásáról, a szeretet megvalósulásáról és a teljességről szól. Ez pedig a legkevésbé sem érzelem, hanem az emberi vallásosságtól és körülményektől függetlenül is létező valóság. Nem az énről szól, hanem az élet működéséről.
Az Isten azt tette a világgal, az egyházzal, a besúgóval, Pilátussal, Júdással és mindenkivel, amire annak a valakinek szüksége volt. Jézusnál nincs recept, nincsen sablon. Volt, hogy nem szólt semmit, vagy kiáltott, jajt kiáltott, volt úgy, hogy együtt sírt valakivel, a földre kuporodott és rajzolt a porba, volt úgy, hogy meggyógyított mindenkit, volt, hogy nem gyógyított meg mindenkit. Nincsen sablon. Mindig azt tette, amire a környezetének szüksége volt ahhoz, hogy előbbre jusson az élet útján a teljesség felé.
Istennek terve van velünk, terve van a vallásos emberrel is. Szokták mondani, hogy a templomban, vagy a templom környezetében a legnehezebb megtérni. Kialakulhat a „mintha keresztyénség”, mintha igazi lenne: műgyertya, művirág, műmárvány, műhit. Bosszant, amikor észreveszem, hogy a szépnek tűnő cserepes virág műanyag. Isten azt akarja, hogy igazi legyen a mi hitünk. A hitünk pedig csak akkor lesz igazi, ha kapcsolódik az élet forrásához. Ez már túllép a vallásosságon. Nem emberközpontú, föld felől induló Isten-keresés, ami eleve kudarcra van ítélve.
A vallás, a vallásosság jelenthet kapcsolópontot is, nem mindenkinél akadály. Másoknál viszont az, burkot von a szív köré. Gondoljunk csak az újszövetségi kedves, vallásos személyekre, pl. Zakariásra és Erzsébetre. Komoly, elkötelezett emberek, egész életükben szolgálnak. Jó szándékú, értékes, értelmes életet élnek, de mégiscsak ott van egy meddő, fájdalmas pont az életükben, és egyszer csak megértik Istennek aktuális akaratát. Isten belép az ő agg, idős életükbe. Amikor aznap reggel fölébredtek, nem gondolták volna, hogy egészen különleges és rendkívüli események részeseivé válnak. Mi volt ez az esemény? Az élő Isten aktuális szava és cselekedete az ő életükben. A templomból nem úgy mentek haza, ahogyan jöttek. Miért? Mert az élő Isten cselekedett velük, nem ők gondoltak valamire, meditáltak, sóhajtoztak, reménykedtek, énekeltek…
Gondoljunk Nátánaélre (Jn 1,45–51). Ami keveset olvasunk róla, az nagyon fajsúlyos. Nátánaél igaz, hívő ember volt, Jézus is megdicsérte ezért. Egy fogyatkozása volt csak. Nem ismerte Jézust. Tehetett róla? Nem, hiszen Jézus csak akkor kezdte a szolgálatát. Hívták Nátánaélt barátai, tanítványai Jézushoz: gyere, megérkezett a messiás! Vége a meditációnak, az elmélkedésnek, a sóhajtozásnak, itt van Ő, gyere, nézd meg! Nátánaél, ez a nagyszerű ember szkeptikusan reagál: „Származhat-e valami jó Názáretből?” S mit felel a tanítványtárs? „Gyere, és nézd meg!” Mi bizonyságtevőként maximum ennyit tehetünk. Azt mondjuk a másik embernek: gyere és nézd meg Őt, találkozz vele, Ő él!
Ki lehet lépni a magunk körül forgásból. Az imádság nem a rendelés leadása a főpincérnek, hanem kapcsolat, közösség az Élővel. Ahogyan a zsoltárban is olvassuk: „Gyönyörködjél az Úrban!” (Zsolt 37,4) Ez nem szélsőséges, eksztatikus élmény, de mindenképpen az élő Istennel való élő személyes kapcsolat. Bekövetkezhet hajnali időben a kórházi ágyon, amikor nem tudok aludni, vagy bármely más élethelyzetben.
Vagy gondoljunk Nikodémusra (Jn 3,1–21), a tekintélyes egyházi tanítóra. Nikodémus, aki nagyszerű ember, évtizedek óta tanítja Izraelt, sőt, érdeklődik, nyitott és éjszaka megkeresi és meg is találja a messiást! Neki mit mond Jézus? Szentlélek, tűz! Szükséges, hogy Isten ereje elérkezzen a szívedbe, életedbe személyesen. Ne csak egy távoli Adonájról, Elohímról, Jahvéról énekelj, prédikálj, aki kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, távoli valaki. A szél útját nem ismered, de ha rád talál, akkor megváltoztat téged, és betölt.
Vagy gondoljunk a kis názáreti leányzóra, aki lehet, hogy éppen kecskét fej, vagy takarít, amikor az angyal megjelenik, és hirdeti neki: Mária, megfoganhat benned az ige a Szentlélek által. Valami egészen új kezdődik el benned. Nem úgy általában a templomban, az egyházban, hanem személyesen a te életedben. Máriát ezért nem imádjuk, de szeretjük és tiszteljük. Az ige minket arra nevel, hogy higgyük el, Istennek ez az útja: bennünk akar megfoganni az ige, és bennünk akar felnövekedni. Jézus bennünk, és mi Őbenne.
Ezen a különös csütörtök esti vacsorán a férfiak feszengve körülnéznek, van-e itt mosdótál. Másképpen nem lehet letelepedni. Szolga sem akad, aki elvégezze a lábmosást. Jézus ülhetett volna magába roskadva: ismerem ezt a bandát, ezek ilyenek! Soha nincs, aki elmosogasson. Soha nincs, aki behozzon valamit. Magától senki.
Egyházi konferenciáinkon sincs valami nagy tolongás a konyhánál, vécétisztításnál; pedig nincs vécépucolás nélkül konferencia. Ha mégis van, az annál rosszabb, mert nincsenek rendben a dolgok.
A másik lehetőség, hogy Jézus felszólítja őket: valaki fogja már meg azt a tálat, gyerekek. Így nincs úrvacsora, nem lesz megváltás… Jézus csendben föláll, hozza a mosdótálat, s elkezdi mosni a lábakat. Ez nem különleges, szakrális, liturgiai esemény, ahogyan mi sokszor utólag elképzeljük. Néhány felekezet jelképesen gyakorolja is. A pápa is minden évben egyszer megmossa egy kispap lábát. Ez egy realisztikus esemény volt.
Mit olvasunk a lábmosás története előtt? János ezt írja: „eljött az ő órája, amelyen át kellett mennie e világból az Atyához”, a teljesség felé, a célba. Jézus kamasz korában azt mondta Jeruzsálemben az Őt keresőknek, hogy nekem „az én Atyám házában kell lennem” (Lk 2,49). Programom van, az Atyámnak terve van velem, és én elfogadtam ezt a tervet, teljesíteni szeretném. Tudjuk, hogy itt már a finisben van, néhány óra múlva elhangzik az a szó, hogy „elvégeztetett” (Jn 19,30), beteljesedett. Ami az én dolgom, feladatom volt ezen a földön, elvégeztem. Jézus ezért tudta megmosni a lábakat, mert a teljesség jegyében, valóságában élt. Ugyanakkor a rész szerint való világban, ahol vannak poros utak, besúgók, sok gond, nehézség. Ő tudta, hogy innen az Atyához megy. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig, teljesen és egészen, Júdást is és mindenkit.
„Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent a kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy” – ez a közvetlen felvezetése annak a félmondatnak, hogy fölállt és elkezdte a tanítványok lábát mosni. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, Ő mindent megtehet. Halottat is támasztott fel, életeket újított meg, és tudja, hogy Ő nem a jeruzsálemi temetőben fogja végezni.
Az ördög is jelen van a felházban. Nem hívták, de ott van, aktív, kísért, sugdolózik. Akkor is gyűlölték az Urat istenellenes hatalmak, és ma is.
A világ legnagyobb korabeli hatalma, Róma és ügynökei ne tudták volna előkeríteni a holttestet is akármilyen formában? De nincs! Nincs itt – mondja az angyal. Nincs itt, „ne keressétek a halottak közt az élőt” (Lk 24,5). Győzött! Ő Győzött!
Jézus ezt tudta. Az úton, a stációknál voltak nagyon nehéz pillanatai is, pl. amikor kimondta: „ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár” (Mt 26,39). Lelki, szellemi fájdalom volt ez, hiszen átokká lett a szent. Ez felfoghatatlan. „Átkozott, aki fán függ” (Gal 3,13), és „testében maga vitte fel bűneinket” (1Pt 2,24). Paráznaságainkat, gonoszságainkat, ezeket a rettenetes istentelen, embertelen dolgokat. Krisztus ezt tudta. Jézus reszketett ettől a feszültségtől. De képes volt erre is, hogy mint szent, mégis átokká legyen az emberért. Mindent tudott. Tudta, hogy Istentől jött, Istenhez megy. Tudta, hogy van értelme, tartalma és célja az ő életének.
Ez a célja ennek az evangelizációnak is, hogy kapjuk meg az élő Istentől életünk értelmét, tartalmát és célját. És ha azt megkapjuk, akkor a mi életünk helyénvaló élet lesz. Ahogyan Bódás János református lelkész-költő versében olvassuk: „Ki van jelölve a helyed, ne nyugodj, míg meg nem leled!” Ne olyan alkatrészek legyünk, amelyek ott vannak a szerkezet mellett letéve csak úgy, és vegetálnak. Ne vegetáljunk, hanem töltsük be az Istentől kapott küldetésünket.
„Felkelt a vacsorától, letette felsőruháját.” Mert neki az sem volt snassz. Egyre inkább levetkőzik. Meddig? Egészen a kereszt kiszolgáltatottságáig, ahol már alig-alig takarja valami. Mi az egyház mai útja? Mi beburkolózunk egyre vastagabb takarókba, többféle liturgikus öltözékbe. Tudjuk, lehet Luther-kabátban is puritán, jézusi módon szolgálni. Nem az öltözéken múlik, de engem mégis megindít, hogy a Názáretinek egy szál darócruhája volt. Leveszi a felsőruháját, letérdel, és poros-koszos lábakat mos. Ez milyen bibliaóra, istentisztelet? Hol van itt a liturgia? Ez az új liturgia, a valóság. Mi a valóság? Az hogy bepiszkolódunk, földön élünk és járunk. Az a valóság, hogy meg kell mosódnunk, meg kell fürödnünk.
„Letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba.” Miért írja le ilyen részletesen az evangélista a jelenetet? Miért nincs benne egy kis „protestáns” szemérem? Leveszi ruháját, körülköti magát, megfogja a mosdótálat… Bemutatja Jézus a valóságot.
„És elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve.” Péter így szól: Te nem mosod meg az én lábamat. Pétert ismerjük, szeretjük, tudjuk, hogy nagyszerű ember volt. Azt is tudjuk, hogy milyen nagy munkája volt Istennek rajta, amíg egoista, vallásos, öntörvényű emberből Krisztus-követő lett. Nehéz volt Péternek. Nagy karaktereknek ez a folyamat általában nehéz.
„Jézus így válaszolt neki: Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” Meg is értette Péter. Sokak számára lett később ez a korábban dirigáló fickó áldássá. Igazi apostol, keresztyén, Krisztus-követő lett. Őt is megfeszítették, sőt fejjel lefelé feszítették meg. Jézus előre jelezte neki: „majd más övez fel téged” (Jn 21,18). De utáljuk azt, ha más övez fel minket! Mert szeretnénk mi magunk menni, lépni, intézkedni. Lesz Péter ilyen tehetetlen, lehetetlen állapotban? „Uram, legyen meg a Te akaratod”.
„Uram, te mosod meg az én lábamat? Jézus így válaszolt neki: Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted. Péter így szólt hozzá: Az én lábamat nem mosod meg soha.” Így beszél Péter a kozmosz Urával. Péter itt nem hitetlen, rajong Jézusért. Kitartott mellette három éven keresztül; ő elkötelezett, vallásos. Ugyanolyan elkötelezett, mint volt Saul, aki üldözte a keresztyéneket. A megtérés nélküli vallásos buzgóság rettenetes.
Fundamentalisták, akik ölni tudnak az igével. Bibliával fejbe vágnak embereket úgy, hogy azok elterülnek. Nem tudnak segíteni, áldani, kezet nyújtani. Papolni viszont annál inkább, mint Jób barátai a szenvedő fölött. Isten haragszik rájuk, nem fogadja el az ő szolgálatukat. Péter is ebben az állapotában használhatatlan. Testvérek, a csak vallásos egyház használhatatlan a mai világban. Használhatatlan eszköz az Isten kezében.
„Jézus így válaszolt neki: Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Van ilyen? Valaki tanítvány, Jézust hallgatja, és még sincs lényegileg köze Jézushoz? Ezek szerint van. Ez komoly, kemény figyelmeztetés. Péter korábban is vissza akarta tartani Őt a nagy út elején: „Veled ez nem eshetik meg.” (Mt 16,22) Humanista, jó szándékú rajongás, használhatatlan vallásosság. Jézus kénytelen kimondani: Sátán! Pedig Jézus nyilvánvalóan szerette Pétert, mégis azt mondja, hogy ez sátáni, ördögi karakterű vallásosság.
Jézus Jeruzsálemben, az egyházközpontban meggyógyítja a görnyedt hátút és a száradt kezűt, bűnöket bocsát, megkötözötteket szabadít, föltámasztja Lázárt. A vallási vezetők őrjöngenek, hisztiznek és ítélkeznek. Idézik az egyházi törvényt, csak azon nem csodálkoznak el, hogy a halott föltámadt, a görnyedt hátú kiegyenesedett. Itt az Isten köztünk, cselekszik az Úr! Ennél több nem kell! A vakok látnak, a sánták járnak…!
Simon Péter erre ezt feleli: „Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!” Testvérek, tudjuk, mi ez a nagy buzgóság?
Saulnak pengeti Dávid az Istent dicsérő énekeket. Saul érzelmi, érzelgős, maga körül forgó, hiú, öntelt vallásos ember. Az ilyen ember nagyon meg tud hatódni. Úgy látja, hogy Dávid ügyes srác és értelmes. Alkalmazom őt, mert amikor énekel, akkor jobb a kedvem. Az egész udvar élete Saul kedvéről szól. Ez a téma. Saul megint szomorú, jaj, vigyázzunk, a király most megint ideges.
Az egoista emberek nem tudnak a környezetükre figyelni. Mindig arról szól az ő életük, hogy milyen a kedvük. Saul elérzékenyül a vallásos éneken. Hallunk ilyet ma is: „Csodálatos volt ez az igehirdetés”, „csodálatos ez az ének”, „csodálatos volt a passió előadás a Deák téren”.
A következő pillanatban a rajongó király fogja a dárdáját és meg akarja ölni Dávidot. Istendicsőítés és gyilkosság? Ilyen a megtérés, újjászületés nélküli vallásosság: meg tudok hatódni egy szép filmen, s a következő pillanatban már fojtogatom lélekben a családtagomat. Ettől akar minket az Isten megszabadítani.
„Jézus így szólt hozzá: Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta.” Szükséges, hogy Isten igéje és Szentlelke által újjászülessünk, új állapotba jussunk, Isten gyermekeivé legyünk, és azután naponta, sőt percenként éljünk a naponkénti bűnbocsánat erejéből. Mert mindnyájan bekoszolódunk, testvérek. Teréz anya is, Albert Schweitzer is, a nagy szentek is, és mi mindnyájan. Erre utalva írta Luther, hogy a keresztyén ember élete legyen naponkénti megtérés. Már nincs másra szüksége, csak hogy éljen a nagy mennyei megmosódás erejéből.
Úr Jézus! Köszönjük, hogy mindez igaz, ami ebben az igében van. Te egészen odakuporodsz a mi tisztátalan életünkhöz. Kimondjuk most ezen az estén: sok bűnös, fölösleges utat megjárt lábunkhoz is odajössz, és meg akarsz minket mosni, tisztítani. Köszönjük igéd tisztító erejét. Köszönjük, hogy ez szíven üt minket és szent feszültséget, nyugtalanságot okoz. Arra kérünk, vezess minket a megtérésben, hogy a megtérés akaratod szerint legyen, a Te erőd által, mert a magunk erejéből megtérni sem tudunk. És kérjük a drága, életet teremtő Szentlelket, az Isten erejét, hogy Ő szüljön minket újjá. Hadd legyünk Isten gyermekei, akik tudják, hogy miért élnek, tudják, hogy van értelme, tartalma és célja, örök életre szóló célja az ő életüknek. Drága Urunk, kérünk, dicsőítsd meg magad a mi életünkben. Ámen.
Zuglói evangélizáció, 2008.