Jézus kérdez
Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap
„Amikor egyszer szombaton bement a farizeusok egyik vezetőjének házába ebédelni, azok figyelték őt. Íme, ott egy vízkóros ember került elébe. Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: Szabad-e szombaton gyógyítani vagy nem? De ők hallgattak. Erre kézen fogta a beteget, meggyógyította és elbocsátotta. Hozzájuk pedig így szólt: Vajon, ha közületek valakinek a fia vagy ökre szombaton esik kútba, nem húzza-e ki azonnal? Nem tudtak erre mit felelni.” (Lk 14,1–6)
Ha Jézust meghívják valahová, ott általában történik valami. Feszültség támadhat, kérdések vetődhetnek fel, váratlan, rendkívüli események következhetnek be. Szombati ebéd közben gyógyíthatatlan beteg kaphat egészséget, kétkedők kaphatnak Istentől jövő kijelentéseket, magukat elsőknek tartó vallási vezetők, gyülekezeti elöljárók válhatnak tanácstalanokká, vagy rosszabb esetben tudattalanul Isten ellenségeivé.
Veszélyes lehet Jézust meghívni. Pedig mi is ezt tesszük minden istentiszteleten. Számolunk-e azzal a lehetőséggel, hogy a vele való találkozás váratlan fordulatot hozhat kegyes egyéni és egyházi életünkbe? Jézus elfogadja a vallásos emberek meghívását, de ne csodálkozzunk, ha környezetében megjelennek a vízkórosok, leprások, mozgáskorlátozottak, maszatos, rendetlenkedő gyerekek, templomkerülők, valamilyen szempontból deviáns életet élő bűnösök. A festett, faragott, teológiai rendszerekbe beszorított Jézus ilyen meglepetéseket nem produkál, de a ma is élő, feltámadott Úr Krisztus vonzza a bűnösöket. Az „elveszettekről” szóló fejezetet Lukács úgy kezdi: „A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek (közeledtek) Jézushoz hogy hallgassák őt” (Lk 15,1). Érezték, hogy Jézushoz lehet közeledni. Jézus elérhetővé tette magát számukra.
Igényeljük-e Jézusnak ezt a konszolidált vallási életet felforgató stílusát, gyakorlatát? Tudjuk-e, hogy Jézusnak ma ezek a nyomorultak a kísérete? Érzik-e a mai deviánsok, bűnösök, paráznák, homoszexuálisok, betegek, hitetlenek, templomkerülők, hogy hozzánk mégis lehet közeledni, igyekezni, mert befogadjuk őket, foglalkozunk velük, tapintatos, gyakorlati szeretettel megpróbáljuk beszeretni őket az isteni, testi-lelki-szellemi teljességre törekvő rehabilitációba, helyreállításba? Ha ezt nem érzik rajtunk, akkor fel kell tennünk a gyónási kérdést: kiben hiszünk?
Jézus nagy irgalmassága az, hogy még a gyümölcstelen vallásos közösségekben is megjelenik és kérdez: „Szabad-e szombaton gyógyítani vagy nem?”. Szabad-e a gyakorlati szeretetet a középpontba helyezni? Készek vagyunk-e arra, hogy egész egyházi, gyülekezeti tanításunkat, liturgiánkat, törvénykönyvünket, lelkészképzésünket, egész aktivitásunkat megmérjük ezen a jézusi mérlegen? Ó, bárcsak szívünk mélyén igazán meghallanánk a minket is kérdező Jézust! Igénkben ezt olvassuk: „De azok hallgattak.” Úgy gondolom, hogy az egyház, velünk együtt, sokszor hallgatott, amikor Jézus kérdezte. Pedig nagy lehetőségek nyílnak meg ott, ahol Jézussal lehet beszélgetni. Testvérek, ha Jézus kérdez minket, ne keményítsük meg a szívünket! A gazdag ifjú csendes szomorúsággal otthagyta a radikális megtérés elé állító Jézust.
Mert itt nem szociális-karitatív programról van szó, hanem egyértelműen megtérésről.
A Bárány Jézus útjára való térésről. De olvassuk csak tovább az igét: „Erre megfogta a beteget, meggyógyította és elbocsátotta.” Szomorú, ha a gyülekezet hallgat és nem követi Jézust, de Őt nem lehet ezzel kiiktatni a világ életéből. Súlyos figyelmeztetés, hogy Jézus nélkülünk is elvégzi művét, néha számunkra egészen megbotránkoztató, meglepő módon is. Jézus ma is keresi azokat, akik felvállalják minden következményével együtt az Ő programját. Ahol Jézus Lelke szerint hisznek, ott „kézen fogják” a beteget, érintik a leprát, a bűnt, hogy gyógyulás legyen. Ezért mondja Jézus boldognak azokat, akik hallgatják és megcselekszik az igét, mert átélik az ige erejét, hatékonyságát. Átélik azt, hogy működőképes hitük van, van értelme és célja keresztyénségüknek. „Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Péld 11,25) Nem engedhetjük, hogy a sok baj, betegség, nyomorúság az egyházat apatikus állapotba hozza. Isten országának a törvényszerűsége az, hogy ahol megnövekszik a bűn, ott még inkább kiárad a kegyelem, az Isten jóságos szeretete. Jézus követőinek nincsenek illúziói. Tudják, hogy e világ fejedelme a Sátán, még ha rafinált módon le is tagadtatja magát. Jézus és követői nem csodálkoznak a bűn erején, nem sopánkodnak, nem tehetetlenkednek.
„Vajon ha közületek valakinek a fia, vagy az ökre szombaton esik a kútba, nem húzza-e ki azonnal?” A fuldoklás, a nyomorúság látványa hallatlan energiát szabadít fel. Olyan dolgokra lesz képes az ember, amire nem is mert gondolni. Korunk eltaszította magától Istent, ezért fuldoklik. Kútba estek civilizációnk reményei. Ezt látva mit tesz az egyház? Hiszem, hogy Isten programja ma is a mentő, gyakorlati szeretet. Bizonyos helyzetekben cinizmussá válhat a „szombat megtartása”. A fuldoklónak arra van szüksége, (és nem másra!), hogy kihúzzák. Olyankor nem kell előadást tartani, ítélkezni, téríteni vagy az oltárnál imádkozni!
Isten azt kérdezi Mózestől: „Miért kiáltasz énhozzám? Szólj Izrael fiaihoz, hogy induljanak útnak.” (2Móz 14,15) Pedig kérdezhetnénk: Van-e annál szebb és szentebb dolog, mint Istenhez kiáltani, imádkozni? Isten azt mondja Mózesnek: Hagyd abba az imádkozást! Most gyere ki csendes belső szobádból! Indulj útnak, övezd fel magadat, csináld, cselekedj. Valósuljon meg az ige! Az özvegyek, árvák, betegek, békétlenek ügyét nekünk már nem elég „Isten elé vinni”. Isten azt várja, hogy tegyünk is értük az Ő Lelke által. A „szüntelen imádkozzatok” felszólítás azt is jelenti, hogy egész életünk legyen imává, értelmes, logikus hétköznapi istentiszteletté. Imádkozni könnyebb, mint elindulni egy néppel a pusztában.
Természetesen Jézus nem állítja szembe a szombat törvényét és a gyakorlati kegyességet. Isten aktív fiainak is nagy szüksége van a visszavonulásra, csendességre, feltöltődésre, de csak a hétköznapok terhe miatt. Az autó nem azért van, hogy tankoljon, hanem, hogy hordozzon. Persze „feltöltődés” nélkül nem megy az autó sem.
Jézus segít nekünk a mai igével, hogy meg tudjuk különböztetni az eszközt a céltól. Sokan célnak tartják az egyházi életben azokat a dolgokat, lehetőségeket, amelyek alárendelt eszközök Isten kezében. A templom, liturgia, keresztség, úrvacsora, megtérés, újjászületés nem cél Isten kezében. Pedig milyen sokszor úgy gondoljuk, hogy az a célunk, hogy mindezek megtörténjenek embertársaink életében. A felsoroltak számunkra is olyan szent ajándékok, mint a zsidó ember számára a szombat. Ne botránkozzunk meg, ha Isten arra int minket is, hogy lássuk meg hitünk, hitéletünk igazi célját, az pedig a helyreállítás, a rehabilitáció. Fontos a jó diagnózis, még fontosabb a helyes terápia, de a legfontosabb a rehabilitáció, a gyógyulás. Az az állapot, amikor a valamikori beteg képes arra, hogy ő maga gyógyító legyen. Az ember eredeti mandátuma: gondozd, őrizd, hordozd a világot, a rád bízott természetet, embert, emberiséget. El kell, és el lehet jutni a „felnőtt férfiúságra”! A felnőtt keresztyénség nem egyszerűen „kiosztja” a feladatokat Istennek, hanem odaáll Isten elé, és csendesen kimondja: Igen, Atyám, itt vagyok, szólj, mert hallja a te szolgád; ha nincs, aki vállalkozzon, küldj el engem!
Isten igéje ma is létezést, cselekvést, történést jelent. Mai igénk leleplezi lustaságunkat, terméketlen vallásosságunkat. Voltak és vannak olyanok, akik korunkat vallástalannak tartják. A szekularizáció jelenségében nem csak az Istentől való eltávolodást kell észrevennünk, hanem azt is, amit Jézus mondott az ízét vesztett vallásosságról: eltapossák az emberek. Nem kell, mert impotens, élettelen, beszűkült, érthetetlen. Ezzel szembe kell néznie a mai egyháznak!
Mások azzal nyugtatják magukat, hogy mégiscsak kell a vallás a mai embernek, hiszen az ember „vallásos” lény. Ez részben igaz is, de nem eshetünk a nagy megrostáltatások után újra ugyanazokba a hibákba, bűnökbe, amelyek miatt Isten megengedte századunkban az egyház életében is a krízist.
Isten ezekben a szavakban egy új kairoszt, alkalmas időt adott a Magyarországi Evangélikus Egyháznak is. Éljünk vele! Ámen.
Keresztmetszet, 1997. – evangélikus lelkészek igehirdetéseinek gyűjteménye (Teológiai Irodalmi Egyesület)