Igehirdetés a Lk 5,1–11 igeversek alapján
Szeretett Testvéreim a Jézus Krisztusban!
Istennek különös ajándéka a mai napra ez az ige. Nem kell különösebb belemagyarázás, hogy észrevegyük, ezt Ő adta nekünk, Ő üzeni nekünk erre a mai napra.
Jézus meglát két hajót: két „gyülekezetet”, két „népet” a mai napon. Bekéredzkedik a hajóba, megkéri Simont: „Légy szíves, add át a hajódat egy kicsit az én céljaimra!” Simon beengedi Jézust, és Ő onnan hirdeti az örömhírt, az evangéliumot. Simon hajójából, amely egész éjszaka bolyongott a vizeken, és üres maradt. Üres maradt a háló, üres maradt a hajó. Jézus ebbe a hajóba szeretne beszállni, ezt a hajót és legénységét akarja megajándékozni magával. Miután meghallgatták Őt, és mind a két hajó egyedül csak Jézusra figyelt, elkezdődött az a bizonyos csodálatos történet: a halfogás. Ezután tapasztalható az áldás. A mai napig hangzik a mennyei üzenet: „Ez az én szerelmes, szeretett Fiam, Őt hallgassátok!” Ez szól a gyülekezeteknek, szól a világnak: Őt hallgassátok és élni fogtok! Jézus Krisztust hallgassátok, ne magatokat! Ne saját hitvallásaitokat, ne saját jellegzetességeiteket erőltessétek, egyedül Jézust hallgassátok!
Miért kell mindig odáig menni az embernek gőgjében, hogy üres marad a háló, a hajó, üres marad az élet? Miért engedjük odáig az életünket, hogy megsérüljön, összetörjön? Hiúságunk miatt, „gazdagságunk” miatt. Azt mondod: gazdag vagyok, meggazdagodtam, nincs semmire szükségem. Nincs szükségem arra, hogy Jézus naponként üzenjen nekem, hogy beleszóljon a dolgaimba. Ugyanakkor lehet, hogy imádkozom, nagyszerű keresztyén embernek tartom magam, éneklek Istennek, sőt áldozok Isten országára anyagiakat, munkát is, és ez is „gazdagsággá” válik. Nem látom meg, hogy én vagyok a szegény, a nyomorult, akinek szüksége van az élet igéjére, amely halottat tud feltámasztani, amely megkötözöttről tudja levenni a kötelet, ahogy Lázár testéről lehullottak a pólyák és megkapta az életet.
Isten szentségével ütközik az a keresztyén ember, az a gyülekezet, amely magát hallgatja, be van zsongva saját gondolataitól, „nagyszerűségétől”. Így előbb-utóbb kiürül a hajó. Ezt éljük át sokszor gyülekezeteink életében, de egyéni személyes hitéletünkben is: Jézust a parton hagyva mi ügyeskedünk, halászunk onnan, ahonnan akarunk, és egyszer csak a nagy erőlködésben, fáradozás közben rádöbbenünk, hogy ÜRES minden. Pál apostol Istent imádva gyilkolta Krisztus követőit. Istenért rajongott: templomba járt, imádkozott, Bibliát olvasott és mégis szemben állt Krisztussal, mert nem hallgatta Őt. Szükség volt arra, hogy egyszer odahallgasson: „Miért üldözöl, miért ütközöl velem?” Megvakultak hiú szemei. Szükséges volt az ő életében is, hogy egyszer lemondjon a saját látásáról, saját gondolatairól, teológiájáról, okoskodásáról. Különös kegyelem ez, ha időben történik.
Átéljük az ürességet sokszor az istentiszteleten is. Én magam is sokszor üres szívvel hallgattam Isten igéjét. Lepereg rólunk. A gőg miatt. Azért, mert nincs szükségünk rá, csak valami pótlékot keresünk Jézusban, valami háziszolgát. Amikor én akarom, ugorjon és segítsen. De Ő a hajó Ura szeretne lenni, mivel Ő tudja, hogy hol van hal, hol van áldás. Tudja, mikor kell a hálót a nagy halászmester, Simon szaktudása ellenére mégis kivetni.
„Mester, mi vagyunk a halászok, te menj prédikálni, mi tudjuk, hogy mikor kell halászni, mi elég okosak vagyunk. Ne szólj bele! Sok mindenbe beleszólhatsz, de ebbe már végképp ne szólj bele, hogy mikor halászok, hol és mit csinálok.”
Akkor Simon érezte, hogy nem akárki beszél vele. Látta Jézus tekintetét, hallotta szavát, tudta, hogy itt most a VALAKI szól hozzá: „Evezz a mélyre és ott vesd ki a hálót!” Ekkor Simon azt feleli: Rendben van, megteszem, bár ellentétes az én gondolataimmal, szaktudásommal.
Ez a hét is, amely olyan áldott lehetett számunkra, ellentétes sokak „szaktudásával”. Sokan beleütköznek ebbe. De ha az Isten cselekszik, akkor nekünk engedni kell. Azt mondja Simon: Nem tudom elhinni, de a Te szavadra mégis kivetem a hálót. Ez a keresztyén élet egyik legjelentősebb döntése és jellemzője, hogy MÉGIS. A Te szavadra MÉGIS.
A látszat nem mindig azt mutatja, hogy Jézus él a világban, az egyházban. Sokszor mi is, akik Őt követjük, megrendülünk hitünkben: Hol van Ő? Amikor idáig jut az ember, hogy én már nem tudok többet tenni, én már nem tudom az életemet megoldani, én koldus vagyok, Istennek koldusa, DE a Te szavadra MÉGIS… és csak a Te szavadra! Ne különböző hatásokra, erőkre hallgassunk! Negatív hatalmak és erők is dolgoznak életünkben.
Ezeket itt is megtapasztaltuk: csak a „nagy találkozás” ne legyen meg, csak az Élet ne törjön be az emberi nyomorúságba! Az ördög és minden zsoldosa nagy erőket bevet a mai időkben is, Nyíregyházán is, gondolom ebben a gyülekezetben is, hogy ne legyen áldás, ne legyen élet! Lehet mindent csinálni, vallásoskodni, de élet ne legyen! Ne támadjanak fel az emberek a halálból! Jussanak el a döntésig, de a döntés előtt egy másodperccel álljanak meg. Valami bénító, ördögi erő megállítja őket. Pedig mennyire igaz ez a ma reggeli zsoltár is, hogy nem tudnak és nem értenek semmit, sötétségben járnak, a föld alapjai, fundamentumai inognak. Tragédia, amikor egy bajba jutott ember önfejű, amikor nem engedi, hogy mentsék! Amikor egy lakatlan sziget felé jön a hajó, és a hajótörött visszautasítja. Hihetetlen. Nem is éri fel ésszel az ember, hogy miért van ez. Simonnak is megadatott a döntés lehetősége, és ő döntött: „A TE szavadra!”
Akkor – ismerjük a történetet – szakadozik a háló. Csak ekkor, és csak ezek után. Jézus tanít, hallgatják Őt, beengedik a hajóba, engedelmeskednek neki, ráállnak szavára és jön az áldás. Nem előbb és nem később. Szeretnénk áldásokat: teli hajót, teli templomot, teli pénztárcát, boldog szívet, békességet. Mindent szeretnénk, markoljuk a vizet, és mindig kicsúszik a kezünkből az áldás. Mindig belekeseredünk az ügyeinkbe, mert nem Ő az Úr, mert nincs bent a hajóban. Bezárjuk a templomot istentisztelet után, az Úr Jézus maradjon itt, én megyek haza. A hétköznapi élet egészen más terület, abba ne szóljon bele. Mi is most megyünk haza. Mi lesz velünk?
A hajó az áldást alig tudja elhordozni, ezért intenek társaiknak: Gyertek, segítsetek! Ilyesmit éltünk át ebben a találkozásban, itt a héten. Jöjjetek és segítsetek! Itt nem csak két gyülekezetről van szó, közöttünk is több felekezetből vannak, sőt olyan is van, aki talán azt sem tudja, hogy milyen felekezetű. Isten egyre jobban a szívünkre helyezi a mostani helyzetben Magyarországon, hogy addig nem lesz komoly ébredés és áldás, amíg bántjuk, kritizáljuk, szent kegyességünkben lenézzük egymást. Amíg az egyik tag fontosabbnak érzi magát, mint a másik, nagyobb világosságot tulajdonít magának, mint amilyet a másikról feltételez. Nincs áldás ezen, és nem is lesz. Az egyik legnagyobb botránya a mi keresztyénségünknek ebben a hazában is, hogy azt látják rajtunk, hogy mi nem szeretjük egymást, csak szövegelünk. Megvan az előítélet, megvan a fenntartás. Isten pedig szereti ezt az egész társaságot, akik ebben az országban csak méregetjük egymást.
1987-ben is ott vannak a falak a keresztyén emberek, gyülekezetek és lelkészek között. Ez tragédia! Ez az élet gátja, Isten áldásának a gátja. Amíg én ezt nem tartom bűnnek az életemben, hogy engedek az ördögi erőknek, a viszálynak, a lenézésnek, addig nem lesz igazi áldás. Főleg, ha nem csupán a saját gyülekezetemben gondolkodom. Istennek az az akarata ebben az országban is, hogy minden ember üdvözüljön. Nyíregyházán is, mert ez nem móka, nem valami vallásoskodás, itt az életünkről van szó, azoknak az embereknek az életéről, akik között mi is élünk. Hogyha Isten nem mondott le rólad és rólam, milyen jogon, milyen alapon mondok le emberekről? Nehezen tanulunk Jézustól, hogy Ő az ellenséget is szereti. Hol vagytok ti, ha csak „azokat köszöntitek, akik titeket köszöntenek”, ha csak a hasonszőrűekkel tudtok egy kicsit együtt imádkozni?
Ő a kereszten óriási szenvedések között imádkozik, könyörög az Őt kínzókért. Aki rálép a tyúkszemünkre, azt mi elátkozzuk és a pokolba küldjük. Jézus Krisztus a szívébe lándzsát döfő katonáért könyörög; Pilátusért, Júdásért, Péterért és az édesanyjáért. Miért hagytuk abba, vagy miért nem elég erős ez a könyörgés bennünk? Istennek az az akarata, hogy valamennyien, akik ebben a helyiségben vagyunk, megismerjük a teljes igazságot és örök életünk legyen. Ne kelljen örökkön-örökké fény, világosság, Isten nélkül léteznünk, mert az a pokol. Ezt, az Isten hiányát, megérezzük már itt a földön a hétköznapokban is.
Péter megtalálta a helyét. Egyszer csak a főnökből, a hajóskapitányból, a nagyhangú Simonból térdre rogyott bűnös ember lett. Amikor átéli, hogy Isten mennyire szeret, milyen emberi értelmet meghaladó szeretettel szeret, mennyire átöleli őt is, aki az előbb még ki akarta oktatni Őt, mennyire átöleli szeretete az ellenséget is, megrogynak térdei, mert állva nem tudja már elviselni Jézus jelenlétét. Túl szent, túl tiszta, túl erőteljes ez a szeretet, hogy állva maradjon. Megrendül Simon. Megrendültünk-e már a saját igazságunkban, a saját vallásoskodásunkban, megrendültünk-e már saját hívő életünkben, produkcióinkban, amiket mi tettünk Őnélküle? Volt-e már ilyen térdre rogyásunk: Eredj el tőlem, Uram, mert nem jön már semmi jó tőlem, én csak szövegelni tudok, bűnös ember vagyok.
A héten együtt vallottuk Pál apostollal, hogy szeretnénk vele együtt elfoglalni azt a helyet, amit ez a komoly ember elfoglalt: a bűnösök között az elsőét. Ha nem érzed magad ebben a gyülekezetben elsőnek a bűnösök között, elsőnek, és nem másodiknak vagy tizediknek, Jézus nem tud veled mit kezdeni. Nem lesz igazi, tartós áldás az életedben. Mert aki Jézus közelében van, aki Őt hallgatja, neki enged és megérzi a szentségét, nem a másikat fogja méregetni, nem a másik felekezetet, nem a másik lelkészt, nem a másik hívő testvért. Saját magát látja egyedül elveszettnek, bűnösnek. Ezen van aztán áldás. Csak innen van feltámadás. Tetszhalottat nem lehet feltámasztani, az nem feltámadás, ha valaki megjátssza a bűnbánatot, hogy hát igen, persze, bűnösök vagyunk, gyarlók vagyunk, mint minden ember. Ez csak szöveg. Jézus közelében elveszett bűnös embernek látom magam, és itt kezd a kegyelem dolgozni, itt kezdődik el valami nagyon fontos az életemben.
Jézus azt mondja: Most már ne félj, eddig jogos volt a félelmed, mert mindent nélkülem akartál cselekedni, engem csak címkeként használtál. Jézus nevében, de nem Jézus akarata szerint. Van okod a félelemre, a hívő embernek van oka a félelemre, ez nem fenyegetés, hanem valóság, tény. De mégse félj, ha Jézusnál vagy, ha ott vagy a lábainál. Ne félj senkitől, még attól sem, aki a legközelebb áll hozzád és el akar választani téged Isten szeretetétől. Ne félj az emberektől, akik legfeljebb a testedet tudják megölni. Ne félj a hatóságtól, ne félj Pilátustól, aki csak a kezeit mossa, miközben megöli Jézust, kiöli az emberek szívéből a megváltást, a megoldást. Ne félj Kajafástól, aki ránehezedik az egyházra. Ne félj a családodtól és különösképpen is: ne félj saját magadtól, mert Isten nagyobb a te szívednél, nagyobb a te gondjaidnál, nagyobb a te problémádnál, okoskodásodnál vagy félelmeidnél, rettegéseidnél. Ne félj, mert az Ő ereje mindennél nagyobb, minden lehetőséget meghalad.
Óriási dolog, ha valaki odáig eljut, hogy már azt mondja: Nem bírom tovább, nem tudom megtenni, nem tudok bocsánatot kérni, nem tudok megújulni, nem tudok megtérni. Itt van a kegyelem kezdete, ez az, amit Simon átélt: Eredj el, félek. Itt kezdődik az Isten lehetősége, ahol a mi lehetőségünk véget ér. Ne félj, mert mostantól embereket fogsz halászni. Embereket, életeket.
Ma egy hete kaptuk Jakab leveléből ezt az igét, hogy aki megment egy bűnöst, vegye tudomásul, tudja meg, hogy életet mentett meg, nem egy újabb egyháztagot, egy újabb adakozót szerzett, hanem életet mentett az Úrnak, az Istennek. Mi erre küldettünk. Nem arra, hogy a saját sebeinket nyalogassuk, nem arra, hogy néhány emberrel, akikkel úgy nagyjából megértjük egymást, kielégítsük közösség iránti vágyunkat. Nem erre hivattunk el. Embereket kell menteni ebben az egyre jobban elhidegülő, tönkremenő, széteső, bomló világban, családokban, gyülekezetekben. Hol vannak a többiek? Kérdezzem meg magamtól a mi templomainkban! Hol vannak? Fáj a hiányuk, eléggé fáj? Vagy úgy gondolom, jó is, hogy elmentek, jó is, hogy nincsenek itt? Fáj nekem annyira a hiányuk, mint amennyire Istennek fáj? Fáj, hogy itt és főképpen a mennyei vacsorán üres a helyük? Ennél nagyobb tragédia nincs! Üres hely! Ezen a héten éneklés közben néhányszor megfogtuk egymás kezét: „Fogd a kezem és vezess egészen, oda föl, Jeruzsálem felé!” – kértük Istentől. De kérjük egymástól is, vigyük egymást, segítsük, és ne félrelökjük a másikat „szent” könyökünkkel! Ne átkozzunk ki senkit Isten országából!
Péternek később még egy óriási leckéje volt: Kornéliusz házába kellett mennie, és szentségében, komoly vallásosságában nem tudta elképzelni, hogy Isten ilyen helyen is munkálkodik. Ott is, ahol én nem gondolom. Azokat is szereti és meg akarja menteni, akikről én ezt nem gondolnám. Isten megmondta neki, hogy ne mondd tisztátalannak azt, akit az Isten megtisztított. Embereket fogsz halászni.
„Üres kézzel kell-e mennem s állanom az Úr elé?” Az a bizonyos kéve, amit Isten előtt le kellene tennünk többek között azokból áll, akik ránk bízattak. Kiket fogok az Úr elé vinni, vannak-e olyanok, akiket Isten rajtam keresztül mentett meg? Vagy csak az a lényeg számomra, hogy én benne legyek a csónakban, a többi megfulladhat? Van-e kéve a vállamon? Istennek az a terve, hogy így terjedjen az Ő országa, így meneküljenek meg az emberek. Ne álljanak ellene az isteni erőnek.
Kivonták a hajókat a partra, mindent otthagyva követték Őt. Ennél jobb útmutatót, útravalót nem lehet elképzelni a mai napra. Minden bűnt otthagyva, letéve, minden ördögi erőnek ellene mondva követni Őt. Most hazamegyünk a családunkhoz, a barátaink közé, a munkahelyünkre, a gyülekezetbe. Ő be akar menni oda is, ahová én nem gondolom: a környezetembe, az otthonomba, a gyülekezetembe és elsősorban a szívembe. Áldjuk ezért Istent!
Imádkozzunk!
Urunk, Jézus Krisztus, megköszönjük üdvözítő akaratodat. Köszönjük, hogy minket is megragadtál, és nem engedsz el magadtól. Köszönjük, hogy közeledben eltörpül és összetörik az önigazságunk. Bocsánatot kérünk elődeink bűneiért, nem a Te akaratod volt, hogy így szétválasztva legyünk. Szeretnénk, ha felépítenél minket lelki házzá, szent papsággá, és ez az épület Téged dicsérne, hogy meglássák az emberek, hogy Te valóban eljöttél és Ura vagy ennek a világnak, Ura vagy az embernek. Urunk, hozzád térünk ma. A Te áldásod nélkül nem akarunk és nem tudunk tovább menni. Szabadíts meg bűneinktől, megkötözöttségeinktől, félreértéseinktől! Szabadíts meg az ördög hatalmából, a gonosztól, hogy gyermekeid szabadságában éljünk! Köszönjük, hogy semmitől nem kell félnünk, sem ijesztéstől, sem emberektől.
Áldd meg a magyarországi keresztyénséget egységgel, vagyis elsősorban bűnismerettel, megtéréssel! Törd össze szíveinket; az egyházvezetők, a lelkészek szíveit is, hogy megtérjünk Tehozzád és éljünk! Hogy ne kelljen elveszni a hullámok között, hogy Rád nézzünk és ne süllyedjünk el! Keresztelj meg minket tűzzel és Szentlélekkel! Ámen
Nyíregyháza, 1987. július – MET (Magyar Evangéliumi Testvérközösség)
A békéscsabai evangélikus ifjúság építőtábor jellegű csendeshetének záró istentisztelete.