Kiút a felekezeti féltékenységből

Nem lehet elkezdeni a terápiát, ha nincs megfelelő diagnózis. Járva az országot tapasztalom,
– több felekezetben megfordulok, sok szál, kapcsolat, barát, testvér van a legkülönbözőbb közösségekben, határon innen és túl – hogy a legtöbb felekezet, gyülekezet nem érzékeli eléggé a felekezeti féltékenységet; a bűn jelentőségét.
A Szentlélek munkájának következménye nem a „feldobottság”, valami repülési élmény, hanem elsősorban az, hogy amikor eljön a Paraklétosz, a Pártfogó, a Vigasztaló, meggyőzi a világot a bűn tekintetében (János evangéliuma). Ez elől ösztönösen menekülnek a felekezetek is.

Az egész kérdéskörnek van egy pozitív megfogalmazása is: Isten féltő lángszerelemmel szereti az embert, a paráznává lett egyházat is. A Tőle elmenekülő embert is keresi, kutatja, és megtalálja. Ő belehalt ebbe a szerelembe, szeretetbe. Az Énekek Énekében is olvassuk, hogy Isten lángszerelme olyan erős, mint a halál. Jézus halálában és feltámadásában ezt látjuk. Ezt a tüzet, ezt a lángot mi is kaphatjuk.
Sok egyházvezető, teológus, egyházért felelősséget hordozó gyülekezeti tag is természetesen félti a rábízottakat. Mitől? A tévtanításoktól, a helytelen teológiától, a fals gondolkodástól és ezért megpróbálnak valamiféle immunitást kialakítani a gyülekezetben, az egyházban. Ez részben jogos, hiszen a teológia nem Istenről való elmélkedés csupán, hanem a Szentlélek által vezetett ember látása, gondolkodása az Istenről.

Tudjuk ugyanakkor, hogy az elmúlt évezredekben a teológiára hivatkozva, iszonyú és rettenetes dolgok is történtek az egyházban, vallások között és a keresztyén egyházon belül a felekezetek között is; Magyarországon is. Ezt érzékelte többek között a nemrég elhunyt pápa, aki felismerte a korszakváltás kihívásait. Mélyen megindított, hogy ez az idős ember éveken keresztül több, mint száz ügyben bocsánatot kért. Érezte, hogy az egyház jövője miatt ki kell mondani dolgokat, évszázados, évezredes beidegződésekkel szembe kell nézni.
Ma nem az a nagy kérdés Magyarországon, Európában, a világban, hogy ki katolikus és ki evangélikus. Ezek a közösségek természetesen fontos és drága ajándékokat hordoznak. Ma viszont új pogányságban, egy pogány tengerben élünk, vallási és filozófiai turmixban. Nekünk, elhívott, Istentől megragadott keresztyéneknek együtt kell tudnunk tanúságot tenni, bizonyságot tenni a megváltásról. Ha ezt nem tudjuk tenni, akkor, mint megízetlenült sót eltaposnak az emberek.

Nem messze innen Gyulától, van egy kis falu, Doboznak hívják. Kommunista, ateista karakterű; a mai napig is vöröscsillag áll a falu közepén. Kamasz koromban ott voltam fényképész. Békéscsabai vagyok, de ott volt műtermünk, oda jártunk ki. Első sétám alkalmával a falu közepén lévő parkban megláttam egy idős nénit rőzsét szedegetni. Azt hittem, hogy cigányasszony. Megkértem – jó fotóalanynak tűnt- engedje meg, hogy lefényképezzem. Kiderült, hogy a plébános úr húga, ő vezeti a plébániát. Mindketten kilencven év fölöttiek voltak; én tizenöt éves, Isten nélkül élő, lázadozó fiatal, aki egy olyan családban születtem tizenegyedik gyermekként, melyben reggel-este imádkoztunk. Nagy kísértése volt ennek a családnak a törvényeskedés. Nem voltam gyakorló keresztyén. Ez a néni olyan egyértelmű szeretettel és természetességgel beszélgetett velem és invitált a plébániára, hogy bementem. A lényeg az, hogy hosszú évekig tartó barátság fűződött köztem és köztük. Hosszú estéket beszélgettem végig, azért, mert egy katolikus plébános, -aki a gróf papja volt, akit agyon akartak verni a kommunista fiatalok, akit el akartak vitetni Szibériába, de az orosz tiszt hazaküldte, mert túl volt a korhatáron, egy ízig-vérig római katolikus- szeretettel fogadott, befogadott egy, az élettel küszködő evangélikus kamasz fényképészt. Volt olyan, hogy amikor már csak a szobájában ülve tudott misézni, – egyébként hétköznap egyen-ketten jártak csak misére – én fogtam a remegő, nehezen működő kezét és úgy helyezte az ostyát az áldozni vágyók szájába. Az is megtörtént, hogy a gyémántmiséjén beöltöztem reverendába a fiatal katolikus teológus hallgatók biztatására és én csengettem az oltárnál, a falu népe pedig nézett, hogy mit keres a fényképész reverendában.

Később Gerendáson voltam gyakorló lelkész és ott is valahogy úgy alakult, hogy a katolikus plébános jó testvérem és barátom lett. Együtt szolgáltunk a faluért, együtt tartottunk gyermekalkalmakat stb. Eljött egy olyan hétvége, amikor nem találtam helyettest magamnak a vasárnapi istentiszteletre és átmentem Istvánhoz, elmondtam neki, hogy látod, mindenben együtt vagyunk, együtt szolgálunk, imádkozunk, közös bibliaórákat tartunk, mi akadályoz meg téged abban, hogy megtartsd az evangélikus istentiszteletet vasárnap? Szelíd, kedves hívő ember volt, rám nézett és azt mondta: ahhoz nekem át kell térnem. Azt feleltem: valóban, kb. kétszáz métert. És két miséje között szépen átsétált reverendában, és megtartotta az evangélikus istentiszteletet.

Lentiben voltam katona, ahova szándékosan azért vitték a teológiára jelentkező fiatalokat, hogy átmossák, megrázzák őket egy kicsit. Két éven keresztül büntetett előéletűekkel voltunk egy alakulatban. Ott a kiképzési idő alatt, ami a legnehezebb időszak volt –voltunk ötvenen teológusok öt felekezetből- egy pincehelyiségben tartottunk alkalmakat: ima, ige és úrvacsorai közösségben voltunk.
Tehát a kiút a féltékenységből felekezeti összefüggésben nem más, mint a Lélek sodrásában lenni, létezni és élni. A Lélek sodrásában lenni azt jelenti, hogy valóban az Atya, Fiú, Szentlélek által egy közösségben vagyunk, egy Lélekkel itattatunk meg és akik ezt megélik, megtapasztalják, azoknak valóban hiteles a szájukon a Miatyánk és valóban testvérek. Felismerik azt, hogy vannak különbözőségek, amelyek sokszor elfogadhatatlanok, amelyekről beszélni kell, amelyekkel szembe kell nézni, de a Lélek sodrásában, a Szentlélek tüzében, közegében. Az a tapasztalatunk, hogy az eddigi évszázados beidegződések ellenére, Isten munkálkodik, belealázkodik a különböző közösségekbe.
A nagy törésvonalak, többek között a katolikusok és a protestánsok, a történelmi egyházak és a kisebb egyházak, a karizmatikus mozgalom és a kevésbé karizmatikusok között vannak. Zsigeri szembenállásokat tapasztalunk. Sokan a másikkal szemben fogalmazzák meg magukat.

A herrnhuti Losung, a bibliaolvasó Útmutató egy mai igéjét szeretném idézni. Érdekes módon Mózes sokat előkerül ezen a hétvégén. A fordítók ennek a szakasznak ezt a címet adták: a nagy örömünnep éve. „Számolj azután hét nyugalomévet, azaz hétszer hét esztendőt úgy hogy a hét nyugalomév ideje negyvenkilenc esztendő legyen, akkor fúvasd meg a harsogó kürtöt a hetedik hónap tizedikén, az engesztelés napján fúvasd meg a kürtöt országszerte. Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, hirdessetek fölszabadulást az ország minden lakosának, legyen az nektek örömünnep. Hadd jusson hozzá újra mindenki a birtokához és hadd térjen vissza mindenki a nemzetségéhez. Örömünnep legyen az ötvenedik esztendő.” Ez a mondat van külön kiírva a mai napra: „Ne csalja meg senki a honfitársát! Féld Istenedet! Én az Úr vagyok a ti Istenetek!” Tehát Isten örömünnepet hirdetett és mi keresztyének méginkább tudjuk, hogy számunkra mi ez a nagy örömünnep. Ez a nagy elengedés ideje, amikor az utolsó időkben elküldte Isten az Ő Fiát, hogy feloldódjanak a megkötözöttségek, hogy Jésua, a Szabadító által felszabaduljunk és megszabaduljunk. Örök, teljes életet kaptunk, az Isten halálosan szeret minket, meghalt értünk; ezek után piti dolog osztozkodni, megcsalni, becsapni egymást, másik ellenében beszélni, vödörből halászni, rafinált módon nem túltenni magunkat bizonyos megkötöttségeken.

Vannak igazi gondok, bűnök, bajok, téves látások, gondolkodások, de hozzáteszem: mindegyik felekezetben. Feloldás és megoldás csak abban van, hogy az egy Atyának vagyunk gyermekei. Isten bevon az Ő látásába, gondolkodásába, érzésébe és érzékelem, látom, hogy Ő a teljességnek az Istene.
Egy botrányt okozó filmre utalok. A Scorsese rendezte Krisztus utolsó megkísértése, amiben több téves és bibliaellenes gondolat, jelenet is előfordul, de ettől eltekintve, professzionális film és nagyszerű jelenetek is vannak benne. A filmbeli Jézus odavágja a Nagytanácsnak, hogy értsétek meg, az Isten pedig nem zsidó! Ez megrázó, félelmetes mondat. Megáll a levegő, ott is és mindenhol, ahol ez azóta elhangzik. Hozzá kell tenni, értsétek meg, bármilyen fájdalmas a felismerés, hogy az Isten pedig nem lutheránus, nem római katolikus, nem ortodox és nem baptista. Higgyük el, hogy ezek bizonyos kultúrák, ezekben születtünk. Isten ezeken a kultúrákon belül munkálkodik. Csak azt ne felejtsük el, hogy a gonosz is. A gonosz is profi, úgymond jó „teológus”, mert minden felekezetet, minden kegyességet, minden irányzatot ott és abban kísért meg, amiben ők vannak. Azért utaltam a helyes diagnózis szükségességére és fontosságára, mert van, amikor olyanért küzdök és harcolok, vagy leszek mártír, amiért nem kellene. Az elmúlt évszázadok szörnyűségei, vallási harcai, politikai és gazdasági motivációjúak voltak. Az egyház a konstantini korszakban politikailag, gazdaságilag meghatározó hatalom volt. Ez a hatalom elvétetett az egyháztól. Ezt sokan nem akarják fölismerni. Meggyőződésem, hogy Jézus tanítása alapján az egyháznak nem lehet politikai, gazdasági és katonai hatalma. Homályos helyenként az egyház története. Meg kell látni, hogy sokan politikai célokra használták föl. Az Isten ezt az egyházat is számon tartotta és elküldte az ő embereit, prófétáit. Ma is megadja a hídembereket, akik diagnosztizálnak és átadják a következő nemzedéknek a szolgálat lehetőségét.

Befejezésül: véletlenül vettem észre a Bibliámban, itt hordom ennek a dobozi plébános bácsinak a képeslapját, amit küldött nekem, amikor tizennyolc éves koromban érettségiztem. Kórházból írja: „az öreg pap imádkozik érted.” Ekkor én még nem tértem meg, nem jutottam hitre. Egy öreg katolikus pap imádkozott értem, az evangélikus fényképészért. A képen egyébként a dobozi református templom látható.

Gyula, 2005. augusztus 27.
Elhangzott a Keresztény Orvosok Magyarországi Társasága konferenciáján (szerkesztett változat)