Evangelizáció
Mi az evangélium? – Az evangélium jó hír, örömhír arról, hogy Isten Jézusban, Jézus által megváltotta az elveszett embert, világot a bűntől, haláltól, ördög hatalmától: „… úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)
Mit nevezünk evangelizációnak? – Az evangelizáció ennek az üzenetnek hirdetése, átadása a Szentlélek által. Az evangelizáció a missziónak és az igehirdetésnek része ugyan, de ezen belül egyedi, speciális szolgálat. Koncentráltan, intenzíven, sodró, meggyőző erővel szól a bűnről, az elveszettségről, kárhozatról, az „eljövendő haragról”, de ugyanilyen módon hirdeti a szabadulást, a bűnbocsánatot, az új és örök életet. Az isteni vonzás ellenállhatatlanná válik a Lélek általi evangelizációban.
Ki az evangelizátor? – Minden hitre jutott, megtért, újjászületett ember a maga módján, személyisége szerint és a kapott ajándékok alapján misszionárius is egyben. Képes arra – ha egyszerűen is –, hogy hirdesse szóval és tettel az evangéliumot, Isten országának valóságát. Ugyanakkor Isten kiválaszt és alkalmassá tesz embereket arra, hogy az evangéliumot „közelieknek” és „távoliaknak” érthetővé, befogadhatóvá tegyék. Ezek az evangelizátorok, evangélisták (Ef 4,11), akik a Szentlélek által megtisztított, irányított, ihletett emberek, akik ismerik a földi valóságot, de még inkább Isten akaratát, igéjét, örök és aktuális üzenetét; akik képesek az embereket Istenhez vezetni. Az ilyen emberek szavaikkal, gesztusaikkal, egész életükkel sugározzák, közvetítik Isten szentségét és szeretetét. Érzékenyek az emberek fájdalmára és Isten mentő szeretetére egyaránt. Forrón szeretik Istent és az embereket. A szívük összetört a világ bűne, fájdalma miatt, azonosulnak Jézus halálos emberszeretetével. Egyetlen céljuk van: embereket menteni az élet számára.
Hol és milyen módszerrel lehet hirdetni az evangéliumot? – Az evangelizáció helyszíne az egész világ: egyházi épület, családi otthon, kórház, börtön, temető, parlament, stadion, utca, természet; vagyis bárhol megszólalhat az ige, de leginkább ott, ahol szükségben élnek az emberek, akik „híjával vannak Isten dicsőségének” (Róm 3,23).Az evangelizáció módja elsősorban és döntően az ige hirdetése (1Kor 1,17–21), mert az evangélium Istennek ereje (Róm 1,16), amit nem lehet ügyeskedve, hatásvadász módon pótolni, manipulálni, mímelni. Ugyanakkor Jézus példáján is tájékozódva, az evangelizáció sokkal színesebb, érdekesebb, személyre és helyzetre szabottabb, mint ahogyan azt sokan elképzelik vagy gyakorolják. Ebből a szempontból is érdemes végigtanulmányozni az újszövetségi tudósításokat: Jézus hol, hogyan, kik felé végezte az ige hirdetését? Nála nem lehet sablonokat felfedezni. Az evangelizáció történhet négyszemközt, kis közösségben vagy akár tömegek előtt is. Istent nem lehet megkötni, befolyásolni munkájában. Ott és úgy nyilvánul meg, ahol és ahogyan akarja. Belealázkodik akár még a templomokba, felekezetekbe, liturgiákba, dogmatikákba is, de bármikor szabadon túl is lép ezeken küldöttei, eszközei által is. Sokan ezért nem örülnek az evangéliumi mozgásoknak, újulásoknak, ébredéseknek, mert ilyenkor Isten maga veszi át az irányítást, és ez sértheti egyesek érdekeit.
Mit tehetünk az ébredésért? – Az evangelizáció az ébresztés szolgálata. A bűn álmában alszik a világ és néhol az egyház is. Az ébredésért imádkozni lehet, szabad és kell: egyénileg és akár ökumenikus közösségben is kiáltani, sírni, böjtölni. Az „elhívottak” meg kell, hogy vallják bűneiket, oda kell, hogy szánják életüket teljesen, és be kell teljesedniük Szentlélekkel.
Milyen eszközei, gyakorlati feltételei vannak az evangelizációnak? – Valójában csak egy: a Szentháromság jelenléte, munkája, akit és amit semmilyen jó szándékú ügyködéssel nem lehet helyettesíteni. Ha Ő velünk van, mindenünk van, ha nincs velünk, semmink sincs. Nincs olyan áldott evangélista, aki hitet, életet tudna bárkinek is adni. Ugyanakkor a körülményektől, világi vagy felekezeti kultúrától függően törekedhetünk a jánosi útkészítésre. Néhányat felsorolok ezekből. Ízléses, figyelemfelkeltő meghívás, amibe beletartozik az ige és témaválasztás, plakátok, szórólapok készítése, a média igénybevétele. Munkatársak (valamilyen formában az egész gyülekezet) bevonása az imádkozásba, hívogatásba, látogatásba, az alkalom lebonyolításába. Beállíthatunk testvéreket az érkezők fogadásába, az alkalom alatti és utáni „vigyázásba”, szolgálatba: felügyelet, imádkozás, lelkigondozás, éneklés, bizonyságtétel, szeretetvendégség, utógondozás(!). A tanúságtétel legyen rövid, érthető, természetes és Krisztusra mutató. A Lélek általi zenélés, éneklés sok ajándékot közvetíthet: előkészít az ige befogadására, sőt sok esetben a tiszta evangéliumot tartalmazza, Jézusra és a keresztre mutat, gyönyörködtet Isten szépségében, jóságában, ördögűző hatású. Az evangelizációban mindig ott van a szent sürgetés, a megtérésre hívás, ami nem lehet manipulatív, erőszakos, zsaroló. Isten szeretete az, amely megtérésre hív, megváltoztat és az új életben megtart. Óvakodjunk a módszerek erőltetésétől, túldimenzionálásától (kézfeltartás, felállás, előrehívás). Hagyjunk valamit a Szentléleknek is! Neki van hatalma arra, hogy bármely helyzetben, időben megérintsen. (Én egy konyhában éltem át az újjászületést, házi bibliaórán, amely nem evangelizációs karakterű volt. A Szentlélek pillanatok alatt meggyőzött a teljes elveszettségemről, a megváltásról és az örök életről.) Ugyanakkor, ha bizonyosak vagyunk abban, hogy Isten maga indít bennünket bizonyos eszközök, szokások használatára, tegyük szabadon, az agapé szenzibilitásával.
Mi az evangelizáció következménye? – Az ige hirdetése a döntő és elsődleges, de ez együtt jár a gyümölcsterméssel (Gal 5,22–23), Jézus követésével. Az egész gyülekezetet fel kell készíteni a misszióra. Jézus a megtérés hirdetését összekötötte Isten országának megérkezésével, jelenlétével (Mk 1,15). Isten ajándéka a gyülekezet, amely mentőhajó, bárka, ahol menedéket találnak az elveszettek. Ugyanakkor nem gettó, zártkörű társaság, hanem a társadalmat és a világot átjáró „só és világosság” is egyben. A parancs, a mandátum a világ evangelizálására, a népek Istenhez térítésére szól. Ezért tarthatatlan és használhatatlan a konstantinuszi korszak egyházmodellje, amely szerint az számít gyakorló keresztyénnek, aki templomba jár és adakozik. Ez a szükséges minimum csupán. Gyakorló keresztyén az, aki követi a Bárányt, ahová megy (Jel 14,4). Az egyháznak, a keresztyéneknek be kell vonulniuk szolgálatukkal a családba, ismerősök közé, munkahelyekre, az intézményekbe, a döntéshozó testületekbe, saját kultúrájukba, a világba. A gyülekezet hatást gyakorol az egész társadalomra, megváltoztatja a világot. „Menjetek …!”
Híd 2011/1.