Híd-Krisztussal a Kárpát-medencében

Isten ajándéka és időnként fájdalmas, de ugyanakkor gyönyörűséges terhe rajtam, hogy  évtizedek óta látogatom a Kárpát-medencei egyházakat, gyülekezeteket.
Egy kis írás terjedelmi keretei nem teszik lehetővé, hogy érzékeltessem a számtalan élményt, tapasztalatot, a határátkelések „macerájától” kezdve a teli templomos gyülekezeti evangélizációkon, az elesett állapotú cigánytáborok látogatásain keresztül a legkülönbözőbb helyszíneken (korábban titkos házi együttléteken, később erdélyi egyetemeken vagy a Hargita magasain) rendezett ifjúsági alkalmakig. Évi mintegy nyolcvan szolgálati utam negyede a határon túli testvérek közé visz.

Legutóbb Szlovákiában jártam: a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspökének meghívására tartottam előadásokat mintegy kétszáz lelkipásztornak „Ha holtakat nem ébreszt, mit ér a trombitaszó?” – Misszió az új évezredben címmel három lelkésztovábbképző konferencián. A Pozsonyi, a Komáromi és a Barsi Egyházmegye Komáromban, a Gömöri, az Abaújtornai, a Zempléni és az Ungi Egyházmegye Komarócban, a Nagymihályi és az Ondava-Hernádi Egyházmegye Nagymihályon rendezte értekezletét.
Ez utóbbi megye szlovák nyelvű gyülekezeteket foglal magába. A felvidéki magyar reformátusoknak önálló püspökségük van, ellentétben a magyar evangélikusokkal. (A szlovák nyelvű reformátusok a magyar püspök által vezetett egyház részei. A püspökhelyettes viszont szlovák.) Mivel több evangélikus gyülekezet az elmúlt évtizedekben nehéz helyzetbe került, főleg nyelvi okok miatt, református testvéreink siettek segítségükre. E helyen is köszönet ezért!

Kis szorongással álltam a nagymihályi új templomban ülő szlovák református lelkészek elé mondandómmal. Talán felvetődött néhányukban az a gondolat, hogy mit keres itt ez a magyarországi lutheránus, miről akar minket okítani, szükségünk van-e nekünk arra, hogy tolmács segítségével hallgassunk pesti előadót? És akkor, ott is, átéltük a csodát, amely nem más, mint Isten meggyőző és ellenállhatatlan jelenléte, mindünket elfogadó szeretete; mert „Isten mégis nagyobb a mi szívünknél” (1Jn 3,20). Mert ő nem szlovák, magyar, zsidó és nem református, baptista vagy lutheránus, hanem mindannyiunk Atyja.
Bemutatkozásként elmondtam, hogy magam „csabai” vagyok, felmenőim között szlovákok is vannak, de magyar vagyok. Fontos volt már főiskolás koromban, a diktatúra idején, hogy elmenjek például a moldvai csángókhoz is, szervezett, titkos utakon. Vittünk gyógyszert, könyveket, címeket; tanítottuk magyarul a gyermekeket.
Ugyanakkor, amikor első gyülekezetemben azt tapasztaltam, hogy otthonukban többen szlovákul beszélnek, felajánlottam, hogy harmincöt év szünet után megszervezem a szlovák nyelvű istentiszteletet. A helyiek kezdeti bizonytalansága ellenére – békéscsabai lelkész segítségével – megtartottuk az alkalmat. Hibátlanul énekelték a liturgiát. Ezt nekem meg kellett tennem az evangéliumi emberszeretet alapján.

Krisztus a híd a népek, nemzetiségek, felekezetek között is. Életünk meghatározó ajándéka, hogy Jézusban kapcsolatba kerültünk az Atyával. A Híd-Krisztus szeretete a poklokig is elér. Őbenne, őáltala valóban elérjük egymást, de csak benne és általa. Ezt nem lehet megjátszani, erőltetni, mert a mímelés csúfos kudarcra van ítélve.
Ebben az Istentől kapott hitben szolgálhatok az Ukrajnához tartozó Kárpátalján magyar, orosz és ukrán nyelvű gyülekezetekben, cigány közösségekben; Erdélyben (de akár Bukarestben is), ahol nemegyszer románra is fordítják a beszédet; magyarul alig vagy már egyáltalán nem tudó szlovéniai testvérek között; vagy most legutóbb szlovákok között.
Tudom, sok a fájdalom, a seb, de Krisztus az „áldott orvos”. Ő azt akarja, hogy meggyógyulva áldássá legyünk hazánkban és a környező népek körében is.

Evangélikus Élet – Útitárs melléklet, 2010. október 17.