„János a neve”
ádvent 2. vasárnapja
A bibliai neveknek üzenete van. Zakariásnak, a megnémult papnak, kilenc hónap alatt volt ideje gondolkodni a név jelentésén. A körülmetélés ünnepén táblára írja fel nevét: János a neve! Nem más, nem Zakariás. Amikor az apa ezt az elvárások ellenére is vállalja, megoldódik a nyelve, és Lélekkel megtelve dicsőíti az Örökkévalót, aki „irgalmat cselekszik”, aki János által „megtanítja népét az üdvösség ismeretére, bűneik bocsánata által, Istenünk KÖNYÖRÜLŐ IRGALMÁÉRT.”
A János név ezt jelenti: Isten kegyelmes. Pedig a „bűn zsoldja halál”. A törvény, az igazság, a logika szerint az ítéletnek és a halálnak kellett volna eljönni. Bármennyire is keménynek tartjuk Keresztelő János megtérést követelő igehirdetését, felfedezhetjük benne a kegyelmet is, hiszen Isten még szól, még meglátogatja a „halál árnyékában lakozókat”, még kiáltja felénk: térj meg, tarts bűnbánatot, fordulj vissza, gyere HAZA, mert vár Atyád szerelme!
Él Iránban egy szekta, amely Keresztelő Jánost nagyobbra tartja, mint Jézust. Valóban van-e különbség köztük, ha igen, akkor mi az? Ádvent 2. időszakának üzenete: ítélet előtt, DE kegyelem alatt. Igaza van Jánosnak, ítélet előtt vagyunk. Az egyén, de az egyház is. A fejsze már a fák gyökerén van. Ez a suhintás előtti pillanat. Ekkor lép Jézus a színre. Megkeresztelkedik. Vállalja a bűneik miatt síró, kétségbeesett emberekkel a közösséget és belemerül abba a vízbe, amely mocskos az ember szennyétől. Jézus is hirdette a megtérést, de Ő belemerült életünk szennyébe, poklaiba, és erős kézzel ki is hoz onnan. Mert a bűnbánat az új élethez fontos, de kevés.
Csak az Isten adhat új életet, valóságos szabadulást a bűn, a halál, és az ördög hatalmából. A halálos ítéletet jelképező fejsze Jézust zúzta szét. A csendes, szelíd BÁRÁNYT, helyettünk.
János tudta, hogy Isten irgalmas, de hogy ennyire!?
Bármennyire is szeretjük Keresztelő alakját, ne engedjük, hogy eltakarja előlünk újjászületésünk lehetőségét. Hiszen ő maga mondta: „neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.”
Hasonló párhuzamot vélek felfedezni a reformáció korából Savonarola és Luther között. Savonarola – hasonlón Jánoshoz –, ostorozta a bűnösöket, százával tartottak bűnbánatot Firenzében. Botticelli könnyezve égette el gyönyörű festményeit. Igaza volt Savonarolának is, hogy Isten a bűnt gyűlöli, de Luther által újra világossá vált: csak kegyelemből van üdvösség.
Nem a bűnbánaton és a síráson van a hangsúly, hanem Isten könyörülő irgalmán. Isten szeretete indít igaz megtérésre. Meg tud szabadítani nem csak az egyes bűntől, hanem a bűnre való hajlamtól is.
Evangélikus Élet, 1995.