Jegyzetlapok 

Igazi nagyszülők voltak, tele derűvel, szeretettel. Ebédet vittem nekik, amit anyám küldött. Lesepertem a gangot, vizet hoztam a kék és a piros kannában az artézi kútról, majszoltam a nyári körtét.
Nagymama behívott a szobába, és elbeszélgetett velem. Bekapcsolta a Monte-Carlo rádió evangéliumi adását, kosárból igét húzatott, máskor igéslapot, verset adott, például a ballagásomra. Ezekből akkor nem sokat értettem, de a belőle sugárzó hit és szeretet elkísért egy életen át.
Nem vagyok temetőjáró, de az ő sírjukhoz, a békéscsabai Ligeti temetőbe néha elsétálok. Nem azért, hogy velük találkozzak, hanem hogy hálát adjak értük.
„De az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van és igazsága még az unokáikkal is; azokkal, akik megtartják szövetségét.” (Zsolt 103, 17-18)

 

Tíz éves koráig disznóólban tartották. Amikor kiszabadult, alig tudott beszélni, az asztalon elé rakott élelemmel nem tudott mit kezdeni. Ma főiskolás. Egy másik kicsit papírdobozban találtak a tóparton, harmadiknak patkányok rágták a testét. Velük, és még másik hetven árvával laktam, étkeztem együtt öt napon át Kárpátalján, a nagydobronyi gyermekotthonban.  Mindenki énekelt, imádkozott. Más hasonló otthonokhoz képest itt nem záporoztak felém a kérdések, nem vettek körbe a gyerekek, hogy ölelést kapjanak. A gyakran ide látogató vendégek iránti tapintatból így nevelik őket.
Kérdéseimre szívesen válaszoltak. Beszélgetés közben a helyi gyülekezetben tartott igehirdetéseimből idéztek mondatokat. Egyikük így szólt: Nagyon szeretem, amikor János bácsi azt mondja, hogy „ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy”.

Számtalan jó foglalkozást, programot szerveznek nekik.  Néhányan főiskolán tanulnak tovább.
Két cigánytáborban is szolgáltam. Meglepő volt a változás, amióta nem jártam közöttük. Épülnek új házak, a régieket pedig rendbe hozzák, több otthonba a vizet is bevezetik.  Kárpátaljáról cigányok és magyarok ezrével jönnek Magyarországra dolgozni, pénzt keresni, a háború elől elmenekülni. Sajnos ennek a jelenségnek vannak negatív következményei is. Sokan nem térnek haza, családok szakadnak szét.
Urunk, könyörülj kárpátalaji testvéreinken!

 

Tarlós István főpolgármester.  Kilenc évvel ezelőtt nem adtam neki esélyt. Gondoltam, ennek a városnak nem kell egy ilyen szókimondó, konzervatív öregúr. Kilenc év mégis adatott neki.  A városnak volt gazdája.  Értékrendjét nem erőltette rá a „másik oldalra". Ma Budapest a „másság" paradicsoma is. Nem kell félnie például a zsidóknak, mint egyes nyugati országokban. Színes, izgalmas, élhető a város.  Folyamatosan épül, szépül, gyarapszik. Erről tanúskodnak a felújított színházak, terek, hidak, metró - és villamosvonalak, és számtalan új épület, projekt. A millennium óta ilyen nem volt.  Kár, hogy egy megfelelő embert csak úgy elenged a közösség.
Adjon neki Isten szép éveket családja körében! Tapasztalatait adja át azoknak, akik építeni akarnak.


Nick Vujicic szerb származású, nemzetközi hírű igehirdető, előadó, motivációs tréner, aki karok és lábak nélkül született emberként vált híressé, harmadszor járt hazánkban. Eddig nem volt lelki erőm találkozni vele. Október 25-én a Budapest-aréna egy nap alatt kétszer is megtelt. Délelőtt tízezer diákkal találkozott, este tizenkétezren töltötték meg a csarnokot az őt látni és hallani kívánók.
Ésszel felfoghatatlan ez a „jelenség”.  Hogy lehet így élni, hinni, dolgozni, feleségét és gyermekeit szeretni? A szűkebb körű beszélgetésre és a csarnok színpadára egy erős segítője tolta be, aki gyors mozdulattal asztalra tette. Hallgatói hamar feloldódtak. Nicholas James Vujicic erős személyiség, nagyszerű szónok, jó igehirdető, Isten gyermeke. Tervek szerint a Puskás Ferenc Stadionban 2020. július 18-án, az Ez az a nap! rendezvényen ő lesz az evangélium hirdetője.

 

Evangélikus Élet, 2019. november