Balczó
Különleges perceket éltünk át több százezren a televízió előtt, látva és hallgatva a nyolcvanéves tanúságtevőt. A Magyar Sportújságírók Szövetsége és a Magyar Olimpiai Bizottság az év sportolóinak tiszteletére rendezett január 11-i díjátadó gálán életműdíjjal jutalmazta az evangélikus Balczó András háromszoros olimpiai bajnokot, minden idők legnagyobb öttusázóját, a nemzet sportolóját. A Nemzeti Színház nézőterén hazánk legeredményesebb sportolói felállva tapsolták meg a sétabottal színpadra lépőt. Isten Lelke templommá alakította a színházat. Ebben eszköz volt egyházunk tagja, Novotny Zoltán riporter és Berkesi Judit is, aki református lelkész gyermeke. De leginkább a Balczó András által közvetített ige, evangéliumi üzenet.
A Küldetés című portréfilmet egy falu mozijában láttam először 1977-ben. Egyedül ültem a teremben. Két kiskamasz ki-be járkált a vetítés alatt. A szűk levegőjű országban hamar terjedt a film híre, örültünk neki. Három hét vetítés után az Aczél György vezette kultúrpolitika „rendszerellenes kritika” miatt levette a mozik műsoráról. „…fölháborító a közöny, az érdem lebecsülése” – írta ekkor Illyés Gyula a Naplójegyzeteiben.
A nyolcvanas években meghívtam Balczó Andrást Gerendásra és Csorvásra. A Békés Megyei Moziüzemi Vállalattól rendeltem meg a filmet. András javaslatára világi helyszínen, a gerendási művelődési házban rendeztük a programot. Hívásunkra eljöttek teljes létszámban még az általános iskolások is. A légkör ebben az időben és ezen a vidéken még igencsak egyházellenes volt. A parókia konyhájában imádkoztunk áldásért. Megtelt a nagyterem. Bármiről kérdezték is a gyerekek a bajnokot, ő mindig Istenre terelte a szót. Másnap az iskolában, hogy ellensúlyozzák a hallottakat, kritizálták az előadót, mondván, hogy hite ellenére szegénységben él, mivel hét gyermeket nevel, és még kész házuk sincsen. Később teljes lett a család tizenkét gyermekkel, és a ház is felépült.
A kilencvenes években a kelenföldi gyülekezetben szerveztünk hasonló programot. Nagy volt az érdeklődés. Balczó kemény kritikát fogalmazott meg az állami és az egyházi vezetéssel szemben. Nem fogadott el útiköltséget, hivatkozva az előadás tartalmára. Néhány héttel később bejelentés nélkül megjelentem budakeszi házuknál a gyülekezet ajándékával, élelmiszercsomagokkal. Az alagsori asztalosműhelyből jött elő munkaruhában, fűrészporosan. Éppen a helyi plébánosnak készített akváriumállványt. (A madáchi jelenet jutott eszembe, Az ember tragédiájából a tizenkettedik szín, amelyben Michelangelo széklábat farag.) Házukban minden asztalosmunkát ő végzett, ajtókat, ablakokat, szekrényeket gyártott. Csodálni való teljesítmény ez is, de Balczó Andrásnak jóval nagyobb feladatot adhatott volna a sportvezetés. „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” (Róm 8,28). Bejárta az országot, több száz településen hirdetve Isten igéjét.
Vártam erre a találkozásra, beszélgetésre. Szót váltottunk politikáról, történelemről, egyházról, küzdelmekről, hitről, szabadságról, igazságról. Radikalizmusáról faggattam. Érveltem, hogy könnyű neki a partvonalról kritizálni, de mi játszunk az egyházi pályán, és az mindig nehezebb. Akkoriban az esperesi szolgálat felelősségét is hordoztam. Ő nem engedett: „Az igazságért akkor is ki kell állni, ha az állásunkat, egzisztenciánkat veszítjük el miatta. Csak ilyen szabadsággal lehet/szabad élni, dolgozni.”
Balczó András élő lelkiismerete az egyháznak és a társadalomnak. Nem hagy minket békén megalkuvásainkban.
A Nemzeti Színházban most is Isten igéjét szólta az erő, szeretet, józanság Lelkéről.
Szabó Lőrinc Semmiért Egészen című verséből idézett:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.
Beszédét ülve mondta el. A végén felállt, felemelte botját, vidáman bemondta a mikrofonba: „Meggyógyultam!” Majd összecsukta a teleszkópos botot, és biztonságosan lépdelve elhagyta a színpadot. Isten jelenléte, igéje, a Lélek általi szó rendezi a dolgokat. Hálásak vagyunk ezért a nagyszerű, némelyek számára „kellemetlen” emberért. Isten éltesse őt velünk együtt most és az örökkévalóságban!
Evangélikus Élet, 2018. február 11.