Az ébredés kezdete
„De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget” (Zsolt 127,2) – vigasztaló az idézett igevers, de ezt megelőzőena zsoltáros rámutat az Isten nélküli aktivitás haszontalanságára is, amikor így fogalmaz: „Hiába keltek korán és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek.” Eszünkbe juthat a szeretethimnusz jól ismert felsorolása: minden jónak, szentnek, egyháziasnak tartott tevékenység hiábavaló, sőt semmit érő, ha nincs bennünk az isteni szeretet, ihletettség, vezetés. Ma, amikor különböző egyházi testületek, bizottságok a misszió kérdéséről gondolkodnak, tanácskoznak, nem szabad figyelmen kívül hagyni ezt a szempontot, igazságot.
A Szentírás egyik legszebb, legtanulságosabb története az, amikor Jézus feltámadása után újra találkozik a szétszóródott, elbizonytalanodott tanítványi csapattal.
Látszólag hasonló a helyzet, mint korábban. Együtt vannak. Péter vezetésével halászgatnak, talán hajnali áhítatot is tartottak, de nincs békesség, nincs áldás, üres a háló, és üres a szív. Csapzottan, vizesen, lihegve áll meg a magát mindig feltaláló Simon átkozódva megtagadott, szeretett mestere előtt. Utoljára a főpap udvarán néztek egymás szemébe. Ez a tekintet, a „szelíd szem” keserves sírásra indította akkor, azon az éjszakán a nagy halászmestert. Most újra együtt vannak, szemben egymással. Jézus nem korholja, oktatja, nem törvényekről, missziói tervekről faggatja. Csupán ezt kérdezi: „Szeretsz-e engem?”
Kínossá válik a helyzet, amikor Jézus harmadszor is ezt kérdezi? Ő tudta, miért. Azért, kedves olvasó és kedves evangélikus egyház, mert csak az Isten bűnösöket elfogadó és megváltoztató szeretete lehet alapja, motivációja az evangélizációnak és missziónak.
„…neki [a bűnös nőnek] sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret” (Lk 7,47) – mondta Jézus a kimért, okos, önelégült Simon farizeusnak. Higgyük el, ennyi elégséges mindenre, mert a Krisztus egyházában minden jó elgondolás, program, szándék, aktivitás ebből fakad, forrásozik. Ha szívből, túláradóan viszontszeretjük Jézust, akkor ránk bízza „juhait”, akkor lesz elkötelezettség; megfáradás, bukdácsolás, vétkezés utáni megújulás, missziói tűz. Ebből az újra és újra megtisztult szívből fakadhat az a szándék is, hogy alkalmasabbá tegyük egyházunk struktúráját, épületeit, liturgiáját, törvényeit, mindenféle tevékenységét az evangélizációra és misszióra.
Ne mondd, hogy ez evidens, ezt mindenki így gondolja és gyakorolja.
A világegyház egyik legismertebb missziója, a dél-afrikai Kwasizabantu vezetőjének, Erlo Stegennek könyvében olvashatjuk az ottani ébredés kezdetének ember által átélhető tapasztalatát. Kereste annak az okát, hogy miért olyan megrekedt, megállapodott a rábízott gyülekezet. Észrevette, hogy az elkötelezett hívők életében is ott van a bűn, anyagiasság, paráznaság, meg nem bocsátás, intrika, pletyka… Miközben próbálta gyülekezetét megújítani, felismerte, hogy ez alól ő sem lehet kivétel. Az ő megtért, lelkipásztori, misszionáriusi életében is van mit megbánni, letenni, abbahagyni. Egy istentiszteleten Isten olyan bűnfelismeréssel látogatta és áldotta meg, hogy nem tudta elmondani a prédikációját, csak sírt, a gyülekezet előtt is megvallotta hibáit, tévedéseit, bűneit. Ezután kezdődött a közösségben is az ébredés. A lelkipásztor felismerésének a lényege az volt, hogy az ébredés vele kezdődik, és nem mással.
Ne mástól várjuk a változást, ébredjünk fel mi!
Mindnyájan jobban látjuk a másik bűneit, de sokszor valóban ott van a szemünkben az a bizonyos „gerenda”, és hiteltelenné, gyengévé, hatástalanná teszi munkánkat. Egyházunkban is nagy kísértés a másik ember, irányzat, közösség megítélgetése. Azt hisszük, ha a püspök, esperes, lelkész, felügyelő, hittudós, gyülekezeti tag megváltozik, akkor lesz előbbre lépés. Egymásra várunk…
A másikat megváltoztatni nem tudjuk. Csak az Ige képes az embert alakítani, formálni, „szíven ütni”. Alázatos eszközök persze lehetünk ebben a folyamatban Isten kezében.
Sokakat elgondolkodtatott a legutóbbi népszámlálás egyházakra vonatkozó eredménye. A világi módszerekkel készült felmérésnél jobban kell, hogy foglalkoztasson minket, hogy Isten milyennek lát, mi az ő diagnózisa, az ő népszámlálásának mi lehet az eredménye.
Ami nincs Istentől, az véget ér. Ami nem tőle volt a múlt egyházában, az elmúlik a jelenben és a közeljövőben. A mai, sok esetben istentelen, egyházellenes európai helyzetben reménytelen várakozás a történelemben egykor uralkodó egyházi múlt helyreállítása. Ne a régi számok, épületek, struktúrák igézetében éljünk! Isten újat cselekszik.
Átmeneti korszakban élünk. Meg kell találnia az egyháznak Jézus mai útját a világban – megtartva a biblikus, Istentől való tartalmat és formát –, és meg kell válni mindattól, ami ezzel nem egyeztethető össze. Ezt pedig nem tudja megvalósítani egy zsinati ciklusban néhány lelkes misszionárius. Ehhez isteni vezetésre, elkötelezettségre és szívós, kitartó munkára van szükség.
Sokat tanulhatunk a Jelenések könyvében található, korbeli gyülekezeteknek írt üzenetekből. Jézus gyülekezeteket szólít meg, nem egyéneket. Nyíltan közli a kritikát, az ítéletet, de javasolja a gyógymódot is: térj meg! Vedd komolyan az igét, vonatkoztasd magadra, és kezdj aszerint élni!
Nemcsak az egyénnek, hanem a gyülekezetnek és az egyháznak is meg kell térnie, hogy ne vesszen el, hogy ne egyezzen ki a világgal.
A napokban megnéztem a Call Girl című svéd–norvég–finn–ír filmet. Megtörtént eseményeken alapul a történet: az egész Svédországot megrengető, hetvenes évekbeli prostitúciós botrányt dolgozza fel.
Egy nem kevés politikai befolyással bíró asszony call-girl-hálózatot működtet, amelyben kiskorúakat is foglalkoztat. Ügyfelei között számos magas rangú tisztségviselő, politikus, sőt miniszterek is szerepelnek. A beszervezett tinédzser lányok számára a nevelőintézetből való szabadulás reményét kínálja a gyors pénzszerzési lehetőség, imponál nekik az éjszakai élet, az új ruhák, az ital és a drogok.
A film plasztikusan mutatja be azt a folyamatot, amelyben miniszterek, parlamenti bizottságok hozzák meg sorban azokat a törvényeket, amelyek megkönnyítik a kiskorúakkal való szexuális érintkezést, a velük való visszaélést. Ezekkel a liberalizált szabályokkal azután ők is élnek, az igazságügyi miniszterrel az élen. Látni kell ezeket a folyamatokat. Európa törvényesíti az igével, természetes renddel szembeni viselkedést, életmódot. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen a világ világ marad. Nagy kérdés, hogy ebben a sodró folyamatban az egyház meg tud-e állni.
Egyházunk újonnan felállt missziói bizottsága hangsúlyozza a lelki, hitbeli szempontok elsőbbségét. Hitet az élő ige ébreszt, semmi más. Ezért szükséges, hogy megújuljon az én személyes, lelkészi életem, és megújuljon minden felelősséget vállaló, hordozó lelkész, teológiai tanár, presbiter élete. Isten nem tudja, nem akarja használni a megtérés nélküli egyházat (Jer 7).
A jövő egyháza szempontjából döntő stratégiai pont a lelkészképzés, a gyermek- és ifjúsági munka (iskoláinkkal együtt) és a médiaszolgálat. Ezért írtuk le (és tettünk is lépéseket a megvalósítás érdekében – kevés eredménnyel), hogy szükséges megerősíteni a lelkészképzést – többek között a missziológia kötelező (nem fakultatív) oktatásával és a missziói gyakorlat megszervezésével.
Lényegében szinte minden a gyülekezetekben dől el. Az egyház a gyülekezetekben él. A mai struktúrában meghatározó szerepe van a lelkésznek. Ezért fontos, hogy misszionárius lelkészeket képezzen egyházunk, akik égnek az Isten- és emberszeretet tüzében, ismerik a mai szociológiai, szellemi helyzetben alkalmazható szolgálati modelleket, megoldásokat.
Mi ebben a mai helyzetben egyházunk evangélizációs és missziói bizottságának és a missziói lelkészeknek a feladata? Például a fentiek felismerése, képviselete és megvalósítása egyházunkban.
Folyamatosan alakítani kell/szükséges a struktúrát is, többek között megtalálni a missziói munkaágak és vezetőik helyét, felelősségét az egyházi életben. A missziói bizottság – magától értetődően – az egyházvezetéssel együtt kell, hogy megtalálja, megfogalmazza egyházunk közeli és távolabbi céljait. Ez a munka folyamatos volt az elmúlt években is.
A missziói törvény szerint néhány évente a bizottság a zsinat elé terjeszti az irányelveket, hangsúlyokat. A zsinat azokat megtárgyalja és elfogadja. Ezt megtették az előző ciklusok munkaközösségei is. Kiáltsunk, könyörögjünk megújulásért, és tegyük dolgunkat az Ige szerint! A többit bízzuk az Úrra.
Evangélikus Élet, 2014. január 5.