Szeretettel köszöntöm a Testvéreket!

Örülök, hogy az egyik legfontosabb bibliai idézet még nem hangzott el, amit a szívemben hoztam a ma estére, a Római levélből, a IX. fejezetből:
„Nagy az én szomorúságom, és szüntelenül fájdalom van az én szívemben. Mert azt kívánnám, hogy én inkább magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett" – írta a zsidó Pál, akit Krisztus megragadott.

A kereszténység indulásakor nem volt antijudaista.
Luther sekrestye imájából egy mondat járt ma az eszemben, melyben azt imádkozta, hogy "Istenem, ne hagyj magamra, mert ha magam maradok, könnyen mindent elrontok…"
Ahogyan a decemberi fórumon a hozzászólásomat befejeztem, úgy szeretném most kezdeni. Akkor arra irányítottam, szerettem volna irányítani a hallgatók figyelmét, hogy nekünk nem szabad dialógust folytatni. Ennek nincs alapja és nincs létjogosultsága.
Kikre gondolok? A zsidóságra és a kereszténységre. Megette a fene, testvéreim, hogyha mi dialógust folytatunk, mert akkor egyikünk sem hívő. Hívő embereknek, csakis trialógusban van esélye és lehetősége arra, hogy egymáshoz közelebb kerüljenek. Ez vonatkozik a keresztyén ökumenére is. Nem hiszek a katolikus – evangélikus párbeszédben, vagy az evangélikus – zsidó párbeszédben. Hiszem, hogy sokan úgy próbálják ezeket gyakorolni mégis, hogy az Örökkévalótól várják a vezetést, aki ma is újat cselekszik. Ez a trialógus.
Ez az este is annak a jele, hogy Isten újat cselekszik.
Igen nagy bajok vannak a világban és országunkban is, hogyha ilyen eseményeknek részesei vagyunk. Ugyanakkor nagyon szeret minket az Isten, hogyha ilyen eseményeknek a részesei vagyunk.
Azért imádkozom és ez a vágyam, hogy Isten szóljon zsidó testvéreimhez és hozzánk, keresztényekhez, ezen belül az evangélikusokhoz is.
Evangélikusként hadd idézzem János Pál pápát: "Aki keresztyén, nem lehet antiszemita." Ez alapvető látásunk – ez így van, ezen kívül minden más mellébeszélés.

Egy személyes tapasztalattal folytatom: XI. kerületben, a Károli Gáspár térnél szolgálok lelkészként. Mellettünk néhány méternyire áll egy kívülről fel nem ismerhető, zsidó imaház, ahol már együtt imádkoztunk zsidó testvérinkkel, Verő Tamás rabbi vezetésével.
Őt elhívtam a mi gyülekezetünkbe is és tartottunk egy közös zsidó–keresztény pészach alkalmat, amelyen éppen az itt jelenlévő ifj. dr. Fabiny Tibor professzor fejtette ki a keresztény tanítást a pészachról és Verő Tamás a bibliai ószövetségi megközelítést mondta el.
Talán éppen az ilyen kéznyújtások következménye volt az,amikor két évvel ezelőtt, karácsonykor kaptam egy üdvözletet Szepes Hugó testvérünktől, – aki már azóta elhunyt – aki ennek a kis imaháznak a gondnoka, tanítója és elöljárója is. Ő engem, mint keresztény lelkészt köszöntött karácsony alkalmával! Újra és újra elolvastam a lapot, mert először nem akartam elhinni.
Itt valami történik, valami új történik világunkban.

A másik eset, melyben némi humor is van: teológus koromban többször vittem evangélikus lelkész hallgatókat a Dohány utcai zsinagógába, mert nem akartam elfogadni, hogy van olyan keresztény teológus, aki nem vett még részt zsinagógai istentiszteleten.
Előre ültem a férfiakhoz – hátul maradtak a teológák, a hölgyek – és utólag tőlük tudtam meg, hogy a zsidó nénik magyarázták közben a szertartást a lányoknak, és akkor rám mutattak, hogy „látjátok, ott ül egy igazi zsidó...” (mellettem egyébként tényleg egy igazi zsidó bácsi ült, aki éppen beszélt az „Erőltetett menet”-ben Radnótival átélt élményeiről, egészen lenyűgöző volt) –, mert valószínű a kabátom alatt hordom az imasálat.

Azt hiszem, lelki-szellemi értelemben mindnyájan szeretnénk izraeliták, Isten választottai lenni, akiket Isten észrevett és szeret. Mint mondottuk, aki keresztyén nem lehet antiszemita, de azt is hozzá szeretném tenni, hogy nem lehet senki keresztény, aki a názáreti Jesuát, Jézust, a mi Messiásunkat megkerüli.

Elszorul a szívem, amikor Raj Tamás rabbit hallgatom és közelebb is érzem magamhoz, mint némely keresztény testvéremet.
Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy nem vagyunk keresztyének, ha mi elhallgatjuk Jézust. Nekünk csak Jézuson keresztül lehet az Ószövetséget is olvasni és Jézuson keresztül láthatjuk az egyházat és a világot is. Tudjuk, hogy ez a Jézus – ahogy már hallottuk -, zsidó anyától született, ő maga zsidó volt, nem véletlenül tizenkét zsidó tanítványt hívott el, mert igényt tartott Izrael tizenkét törzsére és őértük jött elsősorban, ahogy olvassuk az Igében, Izrael eltévelyedett juhaiért. Őértük sírt és könnyezett, amikor Jeruzsálemet meglátta, mert látta lélekben azt, hogy nem marad kő kövön itt, és 70-ben, tudjuk, megtörtént a nagy tragédia.
Ez a Jézus nemcsak sírt a zsidóságon és Jeruzsálemen, hanem életét is adta Jeruzsálemért, a városért, a kereszten, és hiszem, hogy megbocsátott.
Tehát hazugság, félrevezetés az, ami beivódott az egyháztörténelem folyamán az egyház gondolkodásába, sajnos tömeges gondolkodásába is, hogy a „vére rajtunk és gyermekeinken” önátkozással a zsidóság mintegy kizárta magát az üdvösségből. Ilyen alapon – égbekiáltó bűneink miatt – mi sem lehetnénk Isten gyermekei. Jézus a zsidókért is meghalt, miértünk is meghalt, és a kereszten azt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek...”
Tehát megbocsátott nekik.

Az első gyülekezetek kikből álltak?
Gondoljunk a jeruzsálemi pünkösdi ünnepre: ott nem csupán különböző nemzetiséget sorol föl a Cselekedetek Könyve. Ezek zsidók voltak, akik feljöttek Jeruzsálembe az ünnepre a diasporából, és hitre jutottak, zsidók, több ezren.
Az megint más kérdés, hogy átélt Pál apostol is egy bizonyos eltaszítást. Bárhova megérkezett, ő elsősorban zsidó testvéreit kereste meg, zsinagógákba ment és volt, ahol befogadták, volt, ahol nem.
Azt is tudjuk, hogy megtörtént egy bizonyos szétválás.
Tehát hiszem azt és tudom, hogy nekünk, mindnyájunknak az Örökkévalóval van dolgunk, de az Örökkévaló elküldte a messiást a zsidók számára és a pogányok számára is, tehát nekik is és nekünk is vele van dolgunk.
Akkor is, ha gyalázatos módon viselkedtünk sokszor.
Megrázó és dicsőítésre méltó Isten cselekvése ebben a rettenetes században, amelyet elhagytunk. A nagy megpróbáltatások, nagy szakadások, bűnök százada és a nagy összegyűjtetések százada is.
A keresztyénység is átél egy bizonyos összegyűjtetést. Leesik az állunk, amikor a másikban felfedezzük Istent.
Akiket eddig elátkoztunk... és Isten köztük is, zsidó és keresztyén testvéreink között is végzi munkáját, a nagy összegyűjtést.

Ki kell mondani, egyetértve minden előttem szólóval, hogy az egyház egy része meggyalázta Istent akkor, amikor gyűlölte a zsidókat.
Evangélikusként nem kerülhetem meg ezen az estén Luthert sem, habár ez a téma nem öt meg tíz percet érdemel, hanem sokkal többet, de mégis vázlatosan utalnom kell valamire...
A XVI. században az egyház talán legnagyobb mélypontján, Luther átélte, hogy Isten valami újat cselekszik. Isten meglátogatja újra a bűnbe züllött népét. Luther abban a reménységben volt, amikor átélte Istennek ezt a komoly cselekvését, hogy most talán fölismerik a zsidók is Jesuában a messiást. Ő ezért munkálkodott, ezért sok mindent megtett.
Amikor mindez nem történt meg, a harcokban megfáradt szangvinikus ember keresztyén emberhez méltatlanul írt és nyilatkozott a zsidókról. Igaz, a középkor nyelvezetében, igaz, hogy átok alatt volt, máglya-közelben. Súlyos, nehéz, helyzetek voltak ezek, de elfogadhatatlan, igazolhatatlan egy keresztyény embertől az a harag, ahogyan írt róluk. Ez nem csak az én véleményem. Néhány évvel ezelőtt a Kossuth Rádióban, dr. Hafenscher Károly, tekintélyes evangélikus teológusunk is kimondta mindezeket, bocsánatot kérve. Vannak ilyen egyértelmű jelzések és vannak egyértelmű feladataink, amiket nem kerülhetünk meg. Ilyen történeti háttérrel sok német és nem német evangélikus is bátorítást kapott az antiszemitizmusra.

Ugyanakkor tudjuk, hogy többezer német és nem német evangélikus és más felekezetű lelkész végezte gázkamrában Auschwitzban, Buchenwaldban és más haláltáborokban.
A század egyik legnagyobb alakja, az evangélikus lelkész, és teológiai professzor, Dietrich Bonhoeffer.
Isten jele volt ő Németországban, szembeszállt Hitlerrel, részt vett a Hitler ellenes merényletben. Börtönbe és koncentrációs táborba zárták, élete fő művét ott írta meg, és a háború utolsó napjaiban Hitler külön parancsára végezték ki.
Ő, és sokan mások is, a Hitvalló Egyház tagjai voltak, akik életüket adták azért, hogy ne Hitlernek, ne a Gonosznak, ne az Ördögnek, ne az antiszemitizmusnak legyen igaza.
A háború után Niemöller és más teológusok bűnvalló nyilatkozatban szólaltak meg. Azok, akik hitvallók voltak, azok, akik egzisztenciális veszélyt vállaltak…

A háború után volt Budapesten egy több éven át tartó evangelizációs időszak. Többek között, a Vas utca 2/C-ben, a Keresztény Ifjúsági Egyesület (KIE) székházában tartottak „Keresztyének a zsidóságról és zsidók a kereszténekről” c. előadásokat.
Ezeken az esteken, és más alkalmakon is, – mondják akik jelen voltak – hangsúlyt kapott a zsidók ellen elkövetett bűnök megvallásának az elkerülhetetlensége.
Ahogyan a közelmúltban megtette a pápa, úgy a többi egyház talán még nem tette meg az egyértelmű megkövetést, a bocsánatkérést. Erről kell beszélni, de nekünk a jövő irányába, a feloldás irányába is kell lépnünk az Örökkévalóra tekintve, aki a történelem és a népek ura is.

Befejezésül két evangélikus lelkészről szeretnék megemlékezni: Sztehlo Gábor és Ordass (Wolf) Lajos, a későbbi püspök.
Wolfról Ordassra nevét akkor változtatta meg, amikor a németek megszállták Magyarországot. Sok zsidót mentett ő is.
Sztehlo Gábor a megszállt Budapesten több, mint harminc (!) otthont létesített – teljes illegalitásban –, melyekben zsidó gyermekeket is összegyűjtött. Ezeknek az otthonoknak lett az utódja a híres Jó Pásztor Otthon is, a Gaudiopolisz, amiről nagyon sokan tudnak.

Hírmondó – a Nyíregyházi Evangélikus Gyülekezet hírei