A 2015. év igéje:
„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére.” (Róm 15,7)
Nem tudunk élni  elfogadottság, befogadottság nélkül. Persze, néha kell az egyedüllét is,  szükséges, hogy legyenek életünkben határok. De az ember valójában társas lény. 
      Még az Isten sem magányos, hiszen az esendő embert is a vele való élő,  személyes kapcsolatra alkotta. Az első ember, Ádám is társat kapott Éva  személyében.  
      Időnként duzzogunk, elvonulunk, elválunk egymástól, rosszabb esetben  kitör a harc, a háború, de minden érző lény mélyről fakadó vágya a közösség, a  másik megtalálása. 
      
      Ahogyan József Attila Nem én  kiáltok című versében írja:
      „Hiába fürösztöd önmagadban,
      Csak másban moshatod meg  arcodat.”
      Ady viszont megrázóan ír a  szétesettségről a Kocsi-út az éjszakában című versében:
      „Minden Egész eltörött,
      Minden láng csak részekben lobban,
      Minden szerelem darabokban,
    Minden Egész eltörött.”
Én hozzáteszem: minden gyógyulásért, megváltásért kiált  világunkban. Gyógyulásra van szüksége a szülő–gyermek kapcsolatnak, a  házasságoknak, családoknak. Megbékélésre van szüksége a népeknek,  nemzetiségeknek, vallásoknak. 
      A hetvenes években a Békés megyei  Doboz községben családi fotóműtermet működtettünk. Serdülő ifjúként tanultam  ezt a szép mesterséget. Fényképeztem a falut, a természetet, az embereket. Egy  alkalommal a község közepén elterülő ősparkban megláttam egy idős nénit rőzsét  szedegetni. Hálás fotótéma. Megkértem, hogy engedje fényképeznie magát. Jó ízű  beszélgetésbe elegyedtünk. Természetes, ellenállhatatlan szeretettel hívott be  házukba. Kiderült, hogy idős plébános testvérével lakik. Jó volt belépni a  hangulatos nyárikonyhába. Égett a tűz a sparheltben. Leültünk a fényesre kopott  kis sámlikra a tűzhely elé. Mariska néni megkínált a lábaskákban lévő étellel,  és hosszan szépen elbeszélgettünk. Egy idő után megkérdezte: „Janika, bemész a  plébános úrhoz?”  
      
      Az idős pap ágyban feküdt. Kedvesen  nyújtotta felém kezét. Leültem az ágy szélére és beszélgettem vele is. Ez így  ment éveken keresztül. Evangélikus hátterű, igazságkereső, csapongó kamaszként  jó volt bemenni ezekhez az emberekhez. Azóta tudom, hogy mi vonzott oda. Az  elfogadás, a befogadás. Nem akartak átnevelni, megváltoztatni, csak hívtak,  elfogadtak és szerettek. Én, aki untam akkoriban a templomba járást, időnként  szívesen ministráltam Steib János plébános úrnak. Megtettem neki, mert örömöt  akartam szerezni a kapott szeretet miatt. Nyolcvanéves már elmúlt, és olyan  gyenge volt, hogy a szobájában tartott misén nem tudta az ostyát felemelni. Én  ezt észrevettem és felemeltem a remegő kezet.  Az öreg pap kezében Krisztus teste. 
      
      Igen, minden ezért volt. Átélte  ez a két drága öreg, hogy Krisztus őket is elfogadja, befogadja egy  egyházellenes közegben is. Ezért tudtak befogadóak lenni velem is, és sokakkal.
Kossuth Rádió, 2015. január 12.