Hitünknek át kell formálnia világunkat és életünket
Korányi Andrást, az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanárát kérdezte Szeverényi János.
Hogyan lett Európa „keresztyén”? Melyek azok a kulturális gyökerek, amelyek miatt azt mondjuk, hogy keresztyén alapokon épült fel az európai kultúra?
A „keresztyén Európa” fordulatot manapság is gyakran hallhatjuk – többnyire anélkül, hogy tisztában lennénk összetettségével. A teljes Európa történelmének közös gyökérzete szövődött bele – különböző korokban és különböző kultúrákból – a keresztyénségbe az elmúlt kétezer év során. Így elmondhatjuk, hogy kontinensünknek ma nincsen olyan szeglete vagy népe, amely valamilyen kölcsönös kapcsolatba ne került volna vele. Ez egyaránt igaz a közel-keleti, görög és latin kezdetekre, de még az ezekből kiindult új hajtásokra is. Ez a keresztyénség egyrészt az üdvösséges hitben, másrészt az e világi gyakorlatban megélt vallás, ahogyan az apostol is „kettős polgárságunkról” ír: egyszerre az Isten országában és az Isten teremtette világban. Ez egyben kettős hivatástudatot is jelent minden Krisztus-követő számára: hitünknek át kell formálnia világunkat és életünket is.
Európa nyugati köreiben több kiemelkedő korszakban, három nagy civilizációs csúcsponton is esszenciális hatása volt a keresztyén vallásnak. Az első a késő antik korszak a 4–5. században, a második a 12–13. századi, középkori magas kultúra, a harmadik pedig a 19. századi „aranykor”. Még egyszer: ezek civilizációs csúcspontok, azaz kulturális-identitásbeli rendszerek, amelyeknek jelentős részben a keresztyénségből kivonatolt „értékek” vetettek alapot – ugyanakkor a vallás transzcendens, hitbeli megújulásai csak részben estek egybe ezekkel a folyamatokkal.
A konstantini fordulat áldás vagy átok volt az egyháznak?
Nagy Konstantin császár 313-ban formálisan nem tett mást, mint hogy elismerte a keresztyén vallás gyakorlásához való jogot. Az új kihívás, amely ezzel a lépéssel jött létre, abban állt, hogy a politikai és társadalmi rendszer kölcsönhatásaiba is szervesen beépült a keresztyénség. Ez a probléma teológiai szempontból persze már sokkal korábban kezdődött, amikor Jézus Krisztusban az Ige testté lett: vagyis a megváltás és az üdvösség csak az Úr e világi követésének rögös útján valósulhat meg. A feszültséget úgy is kifejezhetjük, hogy az Isten országa eljött a világba, de a világ megérkezése az Isten országába csupán a Krisztus-követő út végigjárásával lehetséges. Ahogy az apostolok – egyébként logikus – várakozásai ellenére sem következett be „e világ vége”, úgy e világ meg is maradt mindmáig a követés terepének. Ebből aztán kikerülhetetlenül következik, hogy Krisztus követésének nemcsak lelki, hanem közösségi (társadalmi), kulturális (civilizációs) és strukturális (akár jogi és politikai) tartalma is van ebben a világban. Ez nemcsak a 4. századi Rómára igaz, hanem az elmúlt kétezer év minden napjára, beleértve korunk globális, sokvallású és sokféle kultúrájú közegét is – ahol csak hirdették és hirdetik az evangéliumot.
Megújulási mozgalmak, reformáció, szektásodás, egyházszakadások, vallási háborúk. Az egyszerű 21. századi hívő hogyan igazodhat ki ebben a zavarosnak tűnő történetben?
Erre a kérdésre legszívesebben nagyon személyes, talán kissé nyers véleményt mondanék. Számomra igen irritáló korunk állandó fanyalgása, hogy a világ a történelme során – akár napjainkban is – úgy működik, ahogy, és nem úgy, ahogyan szerintünk kellett volna vagy kellene működnie. A bölcs ember mélyen tiszteli a realitásokat, igyekszik azokat megismerni, rejtvényeiket megfejteni, valós problémákra valós megoldásokat találni. Keresztyénekként ebben kivételezett helyzetben vagyunk, hiszen Jézus Krisztus azzal a természetességgel jött el, hogy a „saját világába” jön, még ha a saját világa nem is fogadta be őt. A világ realitásait senki nem hordozza sikereivel és fájdalmaival együtt úgy, ahogyan ő teszi. Lenyűgöző, hogy Jézus milyen természetességgel tudta a ködösítés és ideologizálás zűrzavarát feloldani, és valós segítséget nyújtani. Mindezzel azóta sem hagyott fel: felkeresi, szólongatja, lendületbe hozza e világ szereplőit és elemeit a megújulás és megtérés reményében – ilyen megújulásnak tarthatjuk a történelem olyan eseményeit, mint például a reformáció. Ha azonban a keresztyénség csak e világi összefüggéseket és érveket keres döntései és életmódja kialakítására, akkor maga sem ér többet annál, mint amit „a moly és a rozsda megemészt”, a pusztulás részese lesz. Jézus Krisztus ebben is iránytű: nem válaszolta meg ugyan soha a földi élet minden kérdését örök időkre, viszont megélte és feltárta Isten megmentő szándékát, szeretetét. Ez továbbra is Isten ereje a számunkra áldott történelmi helyzetek és katasztrofális bűnök között, amelyeknek időről időre az egyház, a keresztyén emberek is részeseivé lesznek.
Hogyan látja a jövőt?
Ha a „keresztyén Európa” jövőjére vonatkozik a kérdés, akkor körültekintve most egy szellemileg és lelkileg szárazra égett közeget látok. Összetört a megértés régi generációk szavai iránt: nemcsak a vallásra, igére és egyházra vonatkozóan, hanem az általános emberi bölcsességre, tapasztalatokra is. De nem értjük a természeti környezetünk vagy a történelmi kihívások szavát, üzenetét sem. Sűrű ködöt árasztó ideológiák stimulálják az életünket – álproblémákkal és álmegoldásokkal valódi szenvedést, meg nem értést és bűnös katasztrófákat okozva. A keresztyénség civilizációs formáinak és szöveteinek a pusztulását, sőt pusztítását látjuk – de a saját világából kivetett és kiutált Jézus Krisztus ennek ellenére most is jelen van. Ezért nem egy magasabb európai szellemi, kulturális vagy erkölcsi fordulat adhatja vissza nekünk az ő realitását, és ezzel együtt a lehetőséget az életünk és világunk realitásainak újbóli megértésére is, hanem megtartó ígérete: „…veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Még a mai Európában is.
Híd, 2020/4.