Fókusztéma: szenvedés
Nagyon fáj!

A diktatúra éveiben egy lelkészt feljelentettek a prédikációja miatt; az Állami Egyházügyi Hivatal be is rendelte őt egy távoli városba egy kis „elbeszélgetésre”. Nem volt pénze vonatra, mivel a kicsiny gyülekezet nem tudott annyi fizetést adni a többgyermekes családnak, hogy jusson belőle ilyen „luxusutazásokra”. Nem maradt más, mint a kerékpár. A kihallgatás után a lelkész hazafelé vette útját. Mi minden járhatott a fejében, miközben taposta a kilométereket... Az út emelkedett, nehezen haladt. Egyszer csak az útról megpillantott egy asszonyt, aki felakasztotta magát. A kerékpárt otthagyva odarohant, és átölelve leemelte a még életben lévő nőt. Ez az asszony még éveken át tartotta a kapcsolatot a lelkészcsaláddal.

Fájdalom, szenvedés – végigkísérik földi létünket.  Már a magzat is szenved a kívülről jövő veszekedés hangjaitól, a vérkeringésben áramló nikotintól vagy a HIV-vírustól. A születés is drámai esemény, mely együtt jár a fájdalommal, vérrel, könnyel. „A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő. Páros kínt enyhíthet alázat.” (József Attila: Nagyon fáj) És mi mindent átélünk egy élet során ami fáj, ami szenvedést okoz: hibák, bűnök, betegségek, háborúk, veszteségek, csalódások, hiányok, gyász… „Hány halált kell élve végigcsinálnunk!” – írta egy prédikációjában fiatalon elhunyt volt évfolyamtársam. Előbb vagy utóbb fölszakad, fölsír az évezredek óta megszülető nyöszörgés, kiáltás vagy éppen üvöltés: miért, miért, miért?! Miért velem, miért ez, miért most? A válasszal néha éveket, évtizedeket kell várni, de bizonyos vagyok benne, hogy lesz, amit csak az örökkévalóságban fogunk megérteni. 
Sokféle szenvedés van ugyan, de a szenvedés a keresztyén értelmezésben összefügg a bűnnel. Nem mindig tudjuk, hogy ki miért szenved, de azt tudjuk, hogy a bűn, a hitetlenség hozta be az emberi életbe a szenvedést. Az ember függetlenítette magát a Teremtőtől és így kiszolgáltatta és védtelenné tette a létet. Amikor megvetjük, félredobjuk például a tízparancsolatot, az élet törvényét, akkor kiszolgáltatjuk magunkat és a körülöttünk élőket a bűn okozta fájdalomnak.

A sok miért mellett van, lehet megértett, feldolgozott szenvedés is, amely megállít és kijózanít bennünket. Bizony szenvedéssel jár, ha önzéseinkkel szembesülünk, és vállaljuk a harcot a megújult emberért. „Megpróbáltalak a nyomorúság kohójában” (Ézs 48,10) – olvashatjuk a Szentírásban.
Van mikor saját bolondságaink miatt szenvedünk: „Saját gonoszságod ver meg, elpártolásod fenyít meg téged.”( Jer 2,19) Van, amikor mások bűne miatt. És előfordulhat az is, hogy önként vállaljuk a szenvedést…
A közelmúlt egyháztörténetében is találunk bőven olyan hithősöket, akik másokkal ellentétben nem féltették életüket, akik képesek voltak az áldozathozatalra is.
Maximilian Kolbe lengyel katolikus pap az auswitzi lágerben önként vállalta egy négygyermekes apa helyett az éhségkamrát. Dietrich Bonhoeffer német evangélikus lelkész szembefordult a hitleri tébollyal. Hagyta, hogy egy koncentrációs táborban kivégezzék, pedig elmenekülhetett volna az Egyesült Államokba. Martin Luther King baptista lelkészt, aki a feketék elnyomása elleni mozgalom élére állt, tizennyolcszor tartóztatták le, három merényletet követtek el ellene, egyszer mellbe szúrták, bombát dobtak a házára, végül lelőtték. Ordass Lajos evangélikus püspök vállalta az egyházüldöző, kommunista diktatúrával a konfrontációt, s ezért börtönbe csukták, majd kétszer is megfosztották püspöki címétől. A sor vég nélkül folytatható... Honnan volt erejük vállalni mindazt, ami elől mások megfutamodnak? A válasz nem csupán személyiségükben rejlik, hanem az élő Krisztussal való kapcsolatukban is, akinek példáját követték. Krisztus önként vállalta a szenvedést, fájdalmat, keresztet az emberért, a világért: „a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta” (Ézs 53,4).

Nem szeretünk szenvedni, menekülünk a fájdalom elől, de néha megértjük, hogy Isten az átkot áldásra fordíthatja. A bevezetőben említett történetben a meghurcolt lelkész csak azért segíthetett az öngyilkos asszonyon, mert arra „kellett” kerékpároznia. A vonatról nem segíthetett volna, legfeljebb egy fohászt mondhatott volna a szenvedőért. Ez a megrázóan szép eset emlékeztet engem a Jézusban közeljövő mentő és megváltó szeretetre is. Ahogyan a lelkész meglátta az asszonyt, úgy látott meg minket is Isten a mennyekből, eljött hozzánk, és átölelte az önveszélyes emberiséget, a világot, hogy levegőhöz jussunk, és megszabaduljunk a bűntől, a haláltól, a gonosz hatalmától.

Missziói Magazin, 2004/1.