Ének, zene, közösség, hit
Szák Kocsis Péter magyar és ének-zene szakos tanár Békéscsabán. Tanított főiskolásokat és általános iskolásokat, akikkel sikeres kórusokat alapított. Tagja volt az első magyar Continental Singers csoportnak, vezetett egyházi spirituálékórust, nemzetiségi hagyományőrző együttest, nyugdíjas népdalkört. Jelenleg a Békéscsabai Bartók Béla Vegyeskar és a Caladrella Kamarakórus tagja, vezeti a Chopin Kórust és a békéscsabai Savio Szent Domonkos Katolikus Általános Iskola gyermekkarát.
Néhány hónapja töltötted be a hatvanadik életévedet. A békéscsabai kistemplomban nyolc énekkar jelent meg a köszöntéseden. Áldott ember vagy, mert mindenféle korosztályt közösséggé tudtál szervezni a szép és jó jegyében. Te hogy élted meg azt az estét?
Nagy meglepetés volt számomra. Nem sejtettem, hogy ilyen sokan összejövünk. Nehéz meghatódottság nélkül visszagondolni erre.
Hogyan kerültél közel a zenéhez?
Úgy tartották a családomban, hogy a zene egy művelt, intelligens ember életéhez hozzátartozik. Nem az volt a kérdés, hogy akarok-e zenét tanulni, hanem hogy milyen hangszert választok. Hétéves koromban édesanyám beíratott a zeneiskolába, ahol elkezdtem hegedülni tanulni. Kamaszkoromban sajnos letettem a hangszert.
Aztán fényképész lettél. Ez hogy alakult?
Édesapám nem volt megelégedve a gimnáziumi tanulmányi eredményemmel, és átirányított a szakmunkásképzőbe. Úgy vélte, hogy a szakma biztos megélhetést jelent majd. Ezt akkor nagy veszteségként éltem meg. De a zenével való kapcsolatom nem szakadt meg. Alig vártam, hogy befejezzem a szakmunkásképzőt, és utána leérettségizhessek, mert mindenképpen tovább akartam tanulni.
Negyven évvel ezelőtt Békéscsaba főterén hegedűvel a hátadon megszólítottál, hogy menjek veled a zenei próbára, ahová éppen igyekeztél. Tudtam, hogy ez egy egyházi program, és én akkor nem nagyon vágyódtam az egyház közelébe. De mivel már többször hívtál ebbe a közösségbe, úgy gondoltam, hogy egy zenei próbát kibírok. Hitre jutásom folyamatában ez fontos állomás lett. Perceken belül az énekkarban találtam magam, és még akkor, 1978 decemberében megtértem. Milyen közösség volt ez? Miért jártál oda, és miért hívogattál engem is?
Evangélikus családba születtem. Megkereszteltek, jártunk templomba, Bibliát adtak a kezembe a szüleim. Konfirmáltam Dedinszky Gyula bácsinál, és már akkor hitre jutottam. Emlékszem arra a döntésre, hogy én az Isten útját akarom járni. Ebben az időszakban került Békéscsabára egy fiatal lelkész, Győri János Sámuel, aki arról volt híres, hogy a fiatalokat nagyon jól meg tudta szólítani, és kíváncsiságból elmentem az ő ifjúsági közösségébe.
Téged hogyan szólított meg Győri János?
Bent jártam az egyházi hivatalban, és megkérdezte tőlem, hogy szeretem-e az orgonát. Mondtam, hogy persze; az a hangszerek királynője. Akkor leemelte a Nagytemplom kulcsát a szegről, és ketten átmentünk a templomba. Teljesen elvarázsolt. Leült az orgonához, és elmagyarázta, hogy hogyan kell a regisztereket beállítani, hogyan szólalnak meg a sípok, a három manuál… Én pedig, mint zene iránt rajongó fiatal, úgy éreztem, hogy ez barátság első látásra.
Számomra nagyon fontos volt – hiszen nagyjából egy időben jutottunk hitre –, hogy Győri János nem térítgetett, nem kérdezgette, hogy hogy állunk a bűneinkkel, hanem szeretettel fogadott minket. Természetes, normális, szeretetteljes emberi kapcsolatokat épített.
Korszerű gondolkodású ember volt, aki bevitte a gitárt a templomba, ami akkor ritkaságnak számított. Ébredési énekeket énekelt gitárkísérettel, és ez nekem nagyon tetszett. Írt egy feltámadási és egy karácsonyi oratóriumot, és az előadásba úgy vonta be a fiatalokat, hogy megkérdezte, ki milyen hangszeren játszik, és komponált egy szólamot arra a hangszerre, amit az illető mondott. Így kerültem én is a zenekarába. Abban az időszakban még nagyon tiltották a templomba járást, mégis megtelt a templom mindenféle korosztállyal.
További életedet végigkíséri nyolc énekkar és ezer más közösségi tevékenység.
A tanárképző főiskolán magyar–ének szakon végeztem. Egy kis faluban kezdtem dolgozni. A gyerekekkel az Éneklő Ifjúság kórustalálkozókon nagyon hamar szép sikereket értünk el. Ennek a sikernek az eredményként meghívtak a békéscsabai tanítóképző főiskolára oktatónak. Tíz éven keresztül vezettem a főiskola kórusát. Keresztyén tartalmú énekeket is igyekeztem behozni a repertoárba, amit az akkori kollégák közül néhányan furcsálltak.
Amikor Győri János elkerült Békéscsabáról, nagy űrt hagyott maga után, és az ifjúsági közösség összetartása tulajdonképpen rám maradt. Nem vagyok lelkész, ezért azzal próbáltam ennek eleget tenni, amihez én értek. Létrehoztam egy spirituálékórust. A nyarainkat is úgy szerveztük, hogy például dunántúli turnét szerveztünk ezzel a csapattal.
A születésnapi köszöntéseden egy szlovák kórus is énekelt. Velük hogyan kerültél kapcsolatba?
Húsz év tanítás után úgy éreztem, hogy valami mást is meg kellene próbálnom az életben. Egy idősek otthonában lettem művelődésszervező és mentálhigiénés szakember. Akkor ajánlottak be a Csabianska Ruzsicska hagyományőrző együttes vezetőjének. Sokat jártunk velük Szlovákiában. Nem tudok szlovákul, de a szüleimtől hallottam a szlovák szót mint csabai tót lutheránus gyerek.
Eddig négy kórust említettünk. Melyikről beszélnél még szívesen?
A húszas éveim közepén került Magyarországra egy Julia Winterberg nevű hölgy, aki az amerikai Continental Singers vezetője volt. Tahiban Billy Graham evangelizációján hallottam őket, és teljesen magával ragadott az a szabadság, amelyet hoztak: az a lendület, az a keresztyén tűz, a korszerű zenei stílus. Néhány év múlva magyar Continental Singers-csoport szerveződött, és felvételt hirdettek. Erre elmentem, és vittem a hegedűmet is. A felvételinek volt egy zenei része, illetve egy lelki elbeszélgetés, amiből kiderült, hogy a felvételiző valóban megtért hívő keresztyén, felekezetre való tekintet nélkül. Nagyon boldog voltam, hogy bekerültem ebbe a csapatba. Ez a második nagy áttörés volt az életemben.
Az első nyári turné után úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk. Attól kezdve minden hónapban tartottunk egy próbanapot szombaton és egy előadást vasárnap. Templomokban, művelődési házakban, szabadtéren, mindenhol, ahová csak hívtak, ahol befogadtak bennünket. Ezek a barátaim is eljöttek a köszöntésemre.
További három kórusban is részt vettél, illetve veszel.
Alapító tagja vagyok a Békéscsabai Bartók Béla Vegyeskarnak. Zeneiskolai tanárok, diákok alkották az első kórust. Az alapításkor bekerültem, utána nagyon sok évet kihagytam. Hat-nyolc éve vagyok szólamvezető és a karnagyunknak, Perlaki Attilának a jobbkeze.
A következő kórus a békéscsabai katolikus énekkar, amelynek vezetője Rázga Józsefné. Néha náluk is be szoktam segíteni énekelni egy-egy misén, mert a katolikus iskolában tanítok.
Nem olyan régen szerepelek a békéscsabai Caladrella Kamarakórusban, amelynek vezetője Kutyejné Ablonczy Katalin, az evangélikus lelkészünk felesége. Ő ének-zene tanár, kolléganőm, és pár éve hívott meg a kórusába. Ez egy nagyon-nagyon jó együttes, majdhogynem professzionális.
Két évvel ezelőtt Rázga Józsefné megkérdezte tőlem, hogy nem tudnám-e átvenni az általa vezetett Chopin Kórust, és én vállaltam. Azóta szép sikereket mondhatunk magunkénak.
A mostani gyermekkórusommal zárnám a sort. Ez a Salvio Szent Domonkos Katolikus Általános Iskola énekkara, amelyet Braunné Fodor Zsuzsannával, korábbi kórustitkárommal együtt szerveztük meg. Tulajdonképpen ő alapította újjá a békéscsabai katolikus iskolát közel húsz évvel ezelőtt. A tavalyi évben nagyon szép fellépéseink voltak. Az Éneklő Ifjúság kórustalálkozón már elsőre ezüst minősítést kaptunk.
Ha egy potenciális kórustaggal találkozol, mi motivál abban, hogy meghívd? Mit ad a zene, az énekkar és hozzá kapcsolódva a hagyomány és a hit? Ahogy a kórusaidról beszéltél, látom, hogy mindegyiket sajátodnak érzed, mindegyiket szereted.
Már Kodály Zoltán megmondta, hogy lehet zene nélkül élni, csak nem érdemes. Én erre a gondolatra alapoztam az életemet. Az motivál abban, hogy valakit kórusba hívjak, hogy valami jót adjak neki. Ahogy téged annak idején egy jó helyre hívtalak. Látod, mi lett az eredménye: most országos missziói lelkész vagy, és itt beszélgetünk.
Híd, 2019/2.