„Írok nektek, ifjak…”

Elveszett és megtaláltatott
Balatonszárszó 1989

Legújabb kori egyháztörténetünk egyik fontos eseménye a tavalyi szárszói felnőtt ifjúsági konferencia. Azért is, mert hosszú szünet után először lehettek így együtt a 18-30 év közötti fiataljaink, és azért is, mert ezen a konferencián volt az első komoly próbálkozás egy új evangélikus ifjúsági szervezet megalakítására. Azóta egy év telt el. Tudjuk, hogy az álomból valóság lett. Él, működik, szolgál a MEVISZ. Sok külső és belső gyengeséggel, nehézséggel kell megküzdenie, de az ízlelhető gyümölcsök is megjelentek. Jézus szerint a hitelesség jele a folyamatos gyümölcstermés. Így legyen.

Izgalommal vártuk az idei „Szárszót”. Sokan több spiritualitást reméltek. A Sanctus Spiritus, vagyis az Isten jelenléte nem megrendelhető, kierőltethető ajándék. Ezért volt az öröm mellett némi szorongás is bennem, amikor az első este hallottam bemutatkozni a fiatalokat: mérnök, bolti eladó, orvos, lelkész, esztergályos, matematikus. Dombóvártól Nyíregyházáig, Győrtől Szegedig az ország minden részéből. Mennyi személyiség, egyéniség, szín, kegyesség. Istenem, jöjj, legyél itt a vezető! Hit, tudás, energia mit ér a megújító áldás nélkül. Akkor, az első este, Jézus életmentő szavára hallgathattunk: Boldogok vagytok ti, szárszói fiatalok, ha csillapíthatatlan vággyal keresitek az igazságot, mert megelégítettek.

Azután elkezdődött a hét, amely felsorolhatatlanul sok élményt, szépséget, izgalmat, ajándékot tartogatott az „éhezőknek”. A középpontban a most és itt is jelenlévő, értünk munkálkodó Jézus Krisztus volt, aki velünk, elveszettekkel teljes azonosulást vállalt, ezért szakadt ki belőle ez a kiáltás: Én Istenem, miért hagytál el engem?! Akit már vinne az Atyai Ház vonzó szeretete, de még nem talált haza, tudja mit jelent az elveszettség, az Atya hiánya. Aki tehát így, Jézussal együtt megfeszíttetik és leteszi életét az Atya kezébe, annak lesz beteljesedés, „elvégeztetett állapot”.

A fő üzenet mellett számtalan lehetőség nyílt az együttlétre, az együtt gondolkodásra, vitára, játékra. Nagyszerű volt látni és hallani mai huszonéves, magyar fiatalokat önfeledten énekelni (gyönyörű magyar népdalokat is), játszani, viccelni, nevetni, verset mondani, zenélni, jeleneteket bemutatni. Mindezt még csak el sem halványította a szinte egész héten tomboló rossz időjárás. Sőt, még ezt is jelképpé emelte előttünk a természet Ura.

Mégis, számomra, és gondolom sokan így vannak vele, a legnagyobb eseményt a záró istentisztelet jelentette. Ebben mindenki aktívan részt vett. Az „oltárképen”, egy fehér terítőn, neveink szerepeltek úgy elhelyezve, hogy egy kereszt sziluettje látszódjék. Egy nagy fehér kereszt alakú asztalon ott volt egy hatalmas mezei virágcsokor. Kicsit minket is jelképezve: szabadságot, fényt, távolságot szerető vadvirágok az Úr oltárán bűnbánón, elfogadón, boldogan. Erdei gyümölcsök, gombák, lányok által sütött úrvacsorai kenyér, sok-sok gyertya és számtalan kicsi, magunk által gyűjtött vagy készített ajándék Istennek, jelképezve a szív hódolatát, szeretetét. Ma is felmelegszik a szívem, ha arra a gyengédséggel és tudással, 1-2 óra alatt kifaragott gyönyörű madárra gondolok, amit egy barátunk készített, aki egyébként Szibériában vendégmunkás, és sokszor mínusz negyven fokban él. Hasonlóan kedves ajándék volt egy piciny mellényke, amelyet valaki a jéghideg világunkban fázó kis Jézusnak kötött. Hiszem, hogy a szív talált „haza” ezen az alkalmon.
Most számotokra is, akik olvassátok ezt az írást, hadd továbbítsam a Szárszón oly érthető, hallható hívást: JÖJJETEK TI IS A MENYEGZŐRE! (Mt 22,4)

Evangélikus Élet, 1989. október 15.