Misszió istentisztelettel, istentiszteletből,
istentisztelet után
„Az egyház csak akkor egyház, ha másokért van.” – Dietrich Bonhoeffer
„A gyülekezet azokért van, akik még nem tartoznak a gyülekezethez.” – Billy Graham
A nagy kérdés, hogy az evangéliumi tanítás szerint mi az istentisztelet, annak tartalma, értelme és célja?
Az istentisztelet félreértése, ha azt gondoljuk, hogy hitünket és keresztyénségünket kipipálhatjuk heti (havi, nagyünnepi) templomlátogatással. A templomba járókra szoktuk mondani, hogy „gyakorló keresztyének”. Az ilyen atyafiakat messze megelőzi az ördög a templomlátogatásban, hiszen ő mindig ott van, egy alkalmat sem hagy ki, settenkedik, rombol, ahol az Úr munkálkodik. Az Írásban azt olvassuk, hogy „az ördögök is hiszik és rettegik az Istent” (Jak 2,19). Bárcsak eljutna sok meg nem tért testvérünk odáig, hogy hinné, és legalább rettegné (félné) az Istent!
Az újszövetségi kijelentés kizárólag az élet istentiszteletét fogadja el hitelesnek, létjogosultnak. Ezt bizonyítják többek között az alábbi igék:
– A teljes Hegyi Beszéd (Mt 5–7).
– A samáriai asszonynak mondottak. Jézus szerint eljött az idő, amikor Isten igazi imádói nem helyhezkötötten (pl. Jeruzsálem, Garizim hegye) imádják Őt, hanem lélekben és igazságban. (Jn 4, 19–24).
– A testet kell odaszánni élő, logikus istentiszteletként (Rm 12).
– A test a Szentlélek Isten temploma (Ef 2,22).
– Az új templom „élő kövekből” épül (1Pt 2,5).
Az egyetlen templom, a jeruzsálemi, Jézus próféciája alapján, leromboltatott. Kétezer éve szünetel az áldozati istentisztelet, és imaházakban tartják alkalmaikat a zsidók. Az első keresztyének házaknál, temetőkben, a természetben éltek közösségi életet. A templomépítés a konstantinuszi fordulat után kezdődött, mikor is a keresztyénség politikai, gazdasági és katonai tényező is lett.
Jézus, mint igazi főpap, betöltötte és lezárta az ószövetségi templomi istentiszteleti életet: papok közvetítő szerepe, áldozatbemutatás, az Istennel és az emberekkel való kapcsolat „lerendezése” egy órácskával…
„Tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe” (Zsid 9,12)
„Teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől.” (Zsid 10,19–22) Ez az újszövetség istentisztelete.
Nincs szükség „kiemelt”, emberi közbenjárókra (papok, szentek, Mária), mert egy a közbenjáró: Jézus Krisztus (1Tim 2,5; Zsid, 8,6; Zsid 12,24)!
A gyülekezet nem egy „forgolódó” személyre tekint („atya”, „úr”, „mester”, „doktor” – Mt 23, 8–10), hanem a Lélek által, igazságban, vagyis valóságosan imádja az Atyát és a szeretet cselekedeteivel dicsőíti az emberek között (Mt 5,16).
Az újszövetségi gyülekezet tagjai megajándékozottak a Lélek által (1Kor 12), mindenkinek van szolgálata, dicsérete, tanúságtétele, aktivitása (Kol 3,16). A lelkész, mint teljes idejű munkás, elsősorban igét hirdet, szentséget szolgáltat, munkatársakat von be a szolgálatba és segíti őket.
Az istentisztelet arra való, hogy Isten népe találkozzon, örüljenek a másikban is jelenlévő és cselekvő Istennek, kicseréljék egymással tapasztalataikat az Úr nagyságos dolgairól, a hiányok betöltessenek a gyülekezet tagjaiban meglévő isteni adományok által.
Nem az a lényeg, hogy egy héten, egy órát „tartsunk istentiszteletet”, hanem az, hogy legyenek olyan a közösségi alkalmak, amikor Isten népe körében erővel és hatalommal szól az ige, ahol részesülhetünk a szentségek ajándékában közösen és hallhatjuk a kiküldő parancsot, hogy „menjetek” (Mt 28). Menjetek, menjetek, menjetek!
Megvalósítani a hétköznapokon Isten akaratát (evangélizáció, tanúságtétel, lelkigondozás, a szeretet gyakorlati cselekedetei által). Nem kántáló, kánaáni, belső, egyházi tolvajnyelvre van szüksége a világnak, hanem Isten fiaira, akik szóval, cselekedettel, lelkülettel, egész életükkel azt sugározzák, bizonyítják, hogy él az Úr és cselekszik.
A gyülekezet nem emberi szervezet, hanem a világból kihívottak (=eklésia) családias közössége. A gyülekezet Isten teremtése, ahogyan az egyén hite és új élete is Isten munkája.
A zavar abban is mutatkozik az egyházak gyakorlatában, hogy az egyik vonulat próbálja „zártkörű rendezvénnyé” alakítani az istentiszteletet. Abban az illúzióban ringatja magát, hogy már a földön elkülönül a „búza a konkolytól”, ill. a „szenteknek” már nincs is szükségük megtérésre, evangélizációra. Ők már csak „ünnepelni” szeretnének, elitista módon. De ez az „ünneplés” érthetetlen a távolról érkezőnek.
A Szentlélek szereti megtalálni az emberekkel a kulturális kapcsolópontokat is.
Másik irányzat szerint az istentisztelet valamilyen népgyűlésféle, ahová el lehet járkálni akár évtizedeken keresztül is megtérés, megszentelődés nélkül, ahol csak úgy el lehet lenni következmények nélkül.
Mások, ez talán a legvékonyabb réteg, minden alkalmat térítésre szeretnének használni.
Mi a feloldása a feszültségnek? Az, ha ebben a kérdésben is Jézusra nézünk, tőle tanulunk.
Ő valóban mindenkihez jött, vállalta az „asztalközösséget” a bűnösökkel is, de egyértelműen megtérésre hívta és segítette őket. Ugyanakkor voltak Jézus körül elhívott, „kihívott” szolgáló közösségek – a három, a tizenkettő, a hetven –, de elérhetővé tette magát, az Isten országát olyanok számára is, akiknek nem volt kapcsolópontjuk egyházhoz, gyülekezethez..
Egy gyülekezeti, vasárnapi istentisztelet ezek után minek számít? Népegyházi „hegyi beszéd” vagy a beavatottak misztikus közössége.
Nem gondolkodhatunk sablonokban. Egyházközségeink jelentős részében szinte csak hetente (vagy több hetente) van egy közösségi alkalom. Egyszerre kell lennie az ilyen találkozásnak missziói, tanítói, befogadó, közösségi karakterűnek.
Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy a legkisebb gyülekezetben is legyen legalább néhány testvérből álló munkatársi, tanítványi csapat, akik rendszeresen találkoznak, imádkoznak együtt; megbeszélik a szolgálatokat, terveznek. Ahogyan tette Jézus is a tanítványaival – vagy Pál, Luther és mások a munkatársaikkal. A presbiteri munka nem mindig erről szól.
A gyülekezeti istentisztelet missziós, evangélizációs alkalom és a már megtértek, a szolgálók, a „rendes tagok” ünnepi közössége egyszerre. Egyik karakterről, színről, ajándékról sem mondhatunk le.
Korszakváltást él át az európai keresztyénség is. Az uralkodó egyháznak vége.
Közösségeink csak akkor maradnak fenn, ha Isten igéje által megújulnak, kialakul egy új, hitvalló keresztyénség és átalakulunk közönségből családias közösséggé.
Evangélikus Élet, 2005.
Rövidített változata elhangzott a Kossuth Rádióban, 2005. július 17-én